Új megjelenés! Tudom, hogy százszor és ezerszer vontam már párhuzamot a Secret Wars és a Civil War II között, de nem tehetek róla, muszáj még egyszer, utoljára összehasonlítanom őket – különösen most, hogy végre teljes egészében ismerjük mindkettőt. Két hatalmas, korszakzáró esemény tengernyi mellékszállal, folyamatosan eltolt megjelenésekkel, valamint plusz egy hozzátoldott számmal. Egyértelmű a hasonlóság, és mégis: a Secret Wars egyértelműen sikertörténet, a Civil War II pedig kudarc (még ha az eladási adatok itt sem mondhatók rossznak). Hogy lehet az, hogy a Titkos Háború esetében, bár zavaróak voltak a több hónapos késések, szinte fikarcnyit sem számított a végső finálé élvezeténél, hogy nem várták be és időközben már elkezdődtek az új korszak címei? Úgy vélem, a válasz rendkívül egyszerű: ha valami igazán hatásosan, alaposan átgondoltan van megírva az elejétől a végéig, akkor az olvasók szeretni fogják, és kész.
Na, ez az, ami nem mondható el a Polgárháború lezárásáról (sem). Bár legutóbb felcsillant egy halovány reménysugár, hogy valami emlékezeteset kapunk a végén, az optimizmusom sajnos hamar elszállt a befejezés olvasása (illetve nézegetése, hiszen sok szöveg nincs benne) közben. Senki ne számítson valami grandiózus, minden szálat elvarró, méltó végkifejletre, mint a Secret Wars esetében, ahol pedig már szintén tudhattunk előre jó pár végső csavart, ám ez mégsem vett el sokat a képregény élvezeti értékéből (legalábbis nekem nem). Nem, a Civil War II 8. száma közel sem ér el ilyen hatást, bármennyire is próbálkozik. Izzadságszagú, a már amúgy is elnyújtott eseményhez feleslegesen hozzácsapott lezárás ez, amelynek a létezését ugyanúgy nem értem, mint így utólag a teljes sztoriét. Állítólag Bendis az utolsó pillanatban írta át a történet végét, ezért is kellett még egy fejezet – és bele sem merek gondolni, hogy ehhez képest akkor milyen lehetett az eredeti finálé…
CIVIL WAR II #8
Univerzum: Új Marvel-multiverzum
Írta: Brian Michael Bendis
Ceruzarajz: David Marquez, Adam Kubert, Leinil Francis Yu, Daniel Acuña, Alan Davis, Marco Rudy, Mark Bagley és Esad Ribic
Borító: Marko Djurdjevic
Alternatív borítók: John Cassaday, Michael Cho és Phil Noto
TITKOSÍTVA.
Végül is, az eddigiek alapján, talán senkinek nem meglepetés, amit a bevezetőben ecseteltem, miszerint a Civil War II lezárása sem sikerült jól. Elismerem, nem kellett volna csodát várnom: egy ilyen erősen megkérdőjelezhető színvonalú esemény nem is kaphatott mást, csak egy ilyen óriási csalódást keltő finálét. Ha egy sztori egyetlen komoly szerepe, hogy felvezesse a következő korszak címeit és történeteit, miközben a saját cselekményével alig-alig foglalkoznak, remélve, hogy a szép rajzok majd elviszik a hátukon az egészet… nos, abból bizony sosem sülhet ki semmi értékelhető. Igen, elismerem, érződik, hogy Bendis itt-ott azért próbált kihozni valami mélyebbet az egészből, valami igazán maradandó élményt, kapcsolódva helyenként a való világ problémáihoz is, ám ez rettentően kevés volt, különösen egy olyan, amúgy szerintem többnyire igenis tehetséges írótól, mint ő.
Nem tudom, végső soron kit kellene okolni azért, hogy nyolc fejezeten át húzták a sztorit, de véleményem szerint ez komoly hiba volt. Talán öt-hat felvonásban elmesélve még elment volna, vagy legalább hamarabb túlestünk volna rajta, és nem kellett volna még most, a fináléban (az amúgy gyönyörűen megrajzolt) oldalakon át azt néznünk, ahogy Vasember és Marvel Kapitány gyepálják egymást. Ha ehhez hozzávesszük még Ulysses nyolc oldalon át tartó vízióit, amelyek tulajdonképpen a Marvel elkövetkező eseményeinek és történeteinek pofátlanul betoldott reklámjai, akkor tényleg nem marad több, mint néhány képkockányi „igazi” tartalom a szám legvégén. Komolyan ehhez kellett egy teljes fejezet? Sőt, a már időközben elindult új sorozatokból, vagy akár a Spider-Man legutóbbi számából, az sem volt titok, mi lesz Tony sorsa (oké, pontosan nem volt tiszta, mi lesz vele, ám az igen, hogy csúnyán elbukik), szóval lássuk be: aki kihagyja a Civil War II befejezését, nem igazán marad le semmiről. Gyalázat.
Annyi pozitívumot tudnék csupán írni, hogy ezúttal is mindenképp okos döntésnek érzem a kevesebb karakter használatát, ahogy múlt hónapban is. Igazából Tony és Carol végső összecsapásában a többiek csak statisztálnak, és lényeges szerepe még a mellettük tébláboló Pókembernek és Amerika Kapitánynak sincs, de még magának a háborút kirobbantó Ulyssesnek sem jut sok szöveg. Ami azt illeti, így belegondolva, erős túlzásnak érzem két hős személyes konfliktusát „Polgárháborúnak” nevezni, még ha a többiek be is kapcsolódtak egy időre (aztán a nagy részük se szó, se beszéd eltűnt – időközben meggondolták magukat?). Milyen kár, hogy hiába koncentrálunk kettejükre, még így sem látunk semmilyen karakterfejlődést egyiküknél sem: meg sem próbálnak közös nevezőre jutni, csak ütnek és lőnek, amíg a másik mozog. Ugyan a legeslegvégén Carol végül ráeszmél, hogy hibázott, ám ez mit sem változtat rajta és a hozzáállásán, sőt a záró képsorokkal azt az érzést keltik bennünk, hogy végig neki volt igaza… Hogy mi?! Egy olyan eseményben, amelyben eddig egyértelműen Vasember volt beállítva pozitívabb félnek, hogy lehet most hirtelen Marvel Kapitány az abszolút nemzeti hős? Ennyire még az eredeti Civil War lezárása sem foglalt állást egyik oldal mellett sem (pedig azért ez ott is problémás volt)!
Akárhogy is, én ettől függetlenül is örültem, hogy nem zsúfolták tele a fejezetet hősökkel, és kisebb szereplőgárdával dolgoztak, bár az, aki valamiféle rendes lezárást remélt a többieknek is, így nyilván csalódni fog. Pókember? Amazon? A Galaxis Őrzői? A Nememberek? Semmi. Néha fel-felbukkannak egy-egy képkockán, ám sok vizet nem zavarnak. Aki rájuk kíváncsi, vegye kézbe a saját sorozataikat. Sajnos a középpontban álló Ulysses sem járt jobban, mint ahogy írtam feljebb, hiszen még arra sem jut elég idő, hogy szerencsétlen srác saját személyiséget kapjon, vagy netalán megkedveljük, hiszen egy laza mozdulattal kiírja őt Bendis a Földről, egy magasabb létsíkra. Ég veled, Ulysses – nem voltál több a Civil War II során, mint egy jellemtelen eszköz a cselekmény előrébb mozdításának érdekében.
Amúgy az a kevés párbeszéd, amit kapunk, szintén nem nyűgözött le. Értem és tisztelem az igyekezetet, hogy igazán magasröptű dialógusokkal zárjuk a sztorit, ám engem sem (az egyébként itt rendkívül unalmasra írt) Bestia Tonyval kapcsolatos megfigyelései, sem Carol érzelmesnek szánt záróbeszéde nem fogott meg. Ismétlések, rövid tőmondatok, értelmetlen egysorosok… Azért Bendis ennél jóval többet is tudna, ha igazán akarná. Különösen bosszantó, hogy mindössze ennyi olvasnivaló jut nekünk a temérdek szöveg nélküli dupla oldalt és csatajelenetet követően, amelyek vagy a képregény háromnegyedét teszik ki. Maga a főkonfliktus lezárása szintén egy ordas nagy átverés: mint említettem, Ulysses idő előtt kikerül a képből, így hiába tűnik úgy, hogy a jövőbelátás felhasználásának pártolói győztek, most már Ulysses nélkül úgyis mindegy… Bravó, ezért megérte az a sok halál és bukott hős! Az, hogy esetleg fény derüljön arra, mi lett az aktatáskás nővel (emlékeztek még rá?), vagy hogy miként dolgozza fel Carol Rhodey halálát, már tényleg esélytelen ezek után.
Ajjaj, most látom csak, hogy kissé bő lére eresztettem, pedig ennyit igazán nem érdemelne ez a finálé! A rajzokról nem írok külön, mert Marquez profizmusáról már így is ódákat zengtem korábban nem egyszer: csakis miatta van értelme a Civil War II összes számának. Mellette persze a víziókat megalkotó vendégrajzolók is szép munkát végeztek, azért őket se felejtsük ki. Szóval a rajz csillagos ötös ezúttal is, ám ettől ez az esemény még összességében az én várakozásaimat messze, nagyon messze alulmúlta. Kedves Marvel, kedves Bendis: megpróbálnátok a jövőben arra törekedni, hogy a sztorijaitok önmagukban is élvezetesek legyenek, ne pedig már az abból kinövő címekre és eseményekre koncentráljanak? Higgyétek el, Ulysses példájából tanulva, hogy nem mindig célravezető csakis a jövőt szemlélni, és ezzel kisebb figyelmet szentelni a jelenre. Egy Vasember / Marvel Kapitány az ötből, hogy jól az eszetekbe véssétek!
