Új megjelenés! Itt van hát végre: megérkezett a Spider-Man is a Marvel új korszakába, azaz a Marvel NOW! címei közé! Ügyes (vagy inkább csak szerencsés) volt az időzítés, hogy épp az új évben lépett át a sorozat ebbe a soron következő időszakba, maga mögött hagyva a Civil War II borzalmait, illetve a legutóbbi, afféle átvezető számot. Ha esetleg valakinek nem lenne egyértelmű, hogy ez bizony (ismét) egy vadonatúj kezdet Miles számára, annak rávéstek egy jókora 1-est is a borítóra – na nem mintha ez egy újraindulás lenne megint egy 1. számmal (azért az mindössze tizenegy fejezet után kicsit erős lenne, még ha volt is már ilyesmire példa korábban), hanem csupán mert itt veszi kezdetét hősünk első története a Marvel NOW! keretei között. Mindezt még megtámogatták jó pár alternatív borítóval is, és kész is: a Marvel-féle sikerrecept az eladások növelésére és új olvasók bevonzására!

Nem bízták tehát a véletlenre a dolgot, ami nem is baj a tavalyi megjelenési csúszások és egyéb malőrök után. Ráadásul ezzel még mindig nincs vége a cseles marketingfogásoknak: az új sztori átível majd egy másik sorozat, a Spider-Gwen számaiba is, vagyis párhuzamosan fut majd a két címben, „rákényszerítve” Miles és Gwen rajongóit is, hogy olvassák mindkettőt – ezzel nyilván erősítve egymást, és a Marvel reményei szerint ismét csak újabb olvasókat szerezve mindkét képregénynek. Amikor ilyen jelentős támogatást kap a háttérből egy-egy sztori vagy sorozat, akkor nyilván komolyak az elvárások is a fejesektől, és így persze jóval nagyobbat is lehet bukni. Ám ha az alkotók logikus, élvezetes és valóban összefüggő történetet tudnak kreálni, mindezt világosan és érthetően összeegyeztetve a főszereplőkkel, akkor lehet bármekkora is a nyomás rajtuk, hogy sikert érjenek el, nem lesz gond – legalábbis elméletileg…

SPIDER-MAN #12

Univerzum: Új Marvel-multiverzum
Fejezetcím: Sitting in a Tree 1
Írta: Brian Michael Bendis
Ceruzarajz és borító: Sara Pichelli
Alternatív borítók: Bob McLeod, Richard Isanove és David Marquez

• HÁT ELJÖTT! A PILLANAT, AMELYRE MIND VÁRTATOK! A CSÓK, AMELYTŐL VISSZHANGZIK MAJD MINDEN!
• A két legszeretetreméltóbb hős újabb okot ad rá, hogy szeressük őket ebben a közös történetben.
• Hogy jutott idáig Miles és Gwen?!

Na már most: „PókGwenber” rajongói akár itt és most abba is hagyhatják az olvasást, ugyanis a kisasszony összesen két oldalt szerepel a teljes fejezetben, és ezen belül van egyetlenegy mondata, szóval róla nem is tudok igazán mit írni… Majd legközelebb, bocsi, és megértem, ha átverve érzitek magatokat a borítók láttán, ám ez most akkor is egy ízig-vérig Miles-központú szám.

Még mindig itt vagytok? Oké, akkor sikerült túltennetek magatokat ezen a kezdeti, sajnos mostanra már bevett szokássá vált, „a borító nem feltétlenül vagy csak rendkívül kis részben utal a tényleges cselekményre” elnevezésű trükkre. Mindenesetre én örülök, hogy Miles végre ekkora szerepet kapott: a Civil War II és az édesapja bevetése után már nagyon ideje volt, hogy ténylegesen övé legyen a reflektorfény a saját sorozatában. Ez már csak azért is örvendetes, mert Bendis, ahogy ezt már nem egyszer kifejtettem, szerintem akkor tud igazán kibontakozni, ha kevés, vagy még inkább ha mindössze egyetlen főbb karakterrel dolgozik. Miles mellett ugyan felbukkan még Ganke, Fabio, Maria Hill, egy felejthető gonosztevő, illetve Pók-Gwen, de egyelőre egyiküknek sincs igazán komoly jelentősége – úgyhogy hősünknek ezzel lehetősége adódik tündökölni mindkét idősíkon, Milesként és Pókemberként is, a párbeszédekben és a monológokban egyaránt. Részemről sokkal élvezetesebb a tini falmászó belső vívódásairól, családi drámájáról és alakulgató szerelmi kalandjáról olvasni a főszereplő tolmácsolásában, mint bármely giga-mega esemény, szóval ezért tőlem jár egy hatalmas piros pont.

Azért ne féljetek, ha akcióra vágytok, abból is van egy kevés némi humorral fűszerezve (bár Bendis elég érdekesen értelmezi a pókösztön képességet a küzdelem alatt, amit nem nagyon tudtam hova tenni), az itt kezdődő Miles–Gwen románc pedig, okosan felépítve és korrektül megírva, a jelenlegi Marvel-párok közül talán a legérdekesebb és legtöbb potenciált hordozható lehet. Persze kettejük kapcsolatából ez alkalommal még tényleg csupán ízelítőt kapunk, valamint rengeteg a megválaszolatlan kérdés is (például hogy mit kezdenek azzal a ténnyel, hogy Miles elvileg fiatalabb, mint Gwen, illetve hogy mennyire lehet hosszú életű egy kapcsolat két különböző realitásban élő karakter között) – mindezek ellenére azért én drukkolok nekik.

A sztori tehát véleményem szerint nagyjából rendben van, bár az tény, hogy a cselekmény itt-ott kissé hézagosra vagy logikátlanra sikeredett. Valahogy erőltetettnek és kapkodónak éreztem, hogy Maria Hill egy kiskorúhoz fordul segítségért, még akkor is, ha épp az illető kiskorú édesapjáról van szó. Mintha Bendis gyorsan túl akart volna esni a felvezetésen, hogy Miles mihamarabb átkerülhessen Gwen univerzumába. A másik számomra érthetetlen jelenet, amikor Pókember megkapja a dimenzióutazáshoz szükséges karperecet, és azt felismeri. Emlékeim szerint pont ilyennel a Spider-Verse során találkozhatott, viszont akkor:

a) emlékeznie kellene arra a teljes eseményre, vagyis az Újvilágra is, de ennek eddig semmi jelét nem láttuk;

b) emlékeznie kellene továbbá magára Pók-Gwenre is (illetve Gwennek is rá), ugyanebből az eseményből!

Sajnos Bendist ismerve valószínűleg soha az életben nem kapunk választ arra, hogy mindez hogy lehetséges és hogy áll össze – ha tippelnem kéne, szokásához híven ismét összekutyulta a történetszálakat és a kronológiát, mindent alárendelve az éppen aktuális sztorinak. Ha mindehhez még hozzávesszük azt, hogy milyen könnyelműen és gyorsan megfeledkezik Miles a küldetése fő céljáról, azaz az apjáról, akkor azért talán mind egyetérthetünk abban, hogy ezen a forgatókönyvön bizony még lett volna mit csiszolni.

Ha van valaki, aki inkább dicséretet érdemel, az természetesen ezúttal is Sara Pichelli. Nem azt mondom, hogy ez élete mesterműve, még talán egy-két képkockán kicsit vázlatosnak is tűntek a szereplők vagy a hátterek, de az ő esetében ez csak szőrszálhasogatás lenne a részemről. A rajzok összességében gyönyörűek, öröm rájuk nézni, és a magam részéről alig várom, hogy több Gwent láthassak tőle!

Megéri tehát időt áldozni a Spider-Man 12. számára? Hogyne, Miles rajongóinak mindenképp, illetve végső soron azoknak is, akik csupán kíváncsiak a sztorira, hiszen ez mégiscsak a nyitánya az egésznek. Nem tökéletes első fejezet, ugyanakkor nem is rossz, egy afféle erős közepes kezdésnek mondanám helyenként komolyan hézagos történettel és csodaszép látványvilággal – még talán azt is meg merném kockáztatni, hogy a karaktereket nem ismerő, teljesen új olvasók sem bánnák meg, ha adnának neki egy esélyt. Ennél rosszabb kiadványa ne legyen a sorozatnak a Marvel NOW! ideje alatt sem, és kapjon ez most három és fél Pókfejet az ötből.