Új megjelenés! Elérkeztünk hát ehhez is: a Sitting in a Tree, Pókember és a Póknő közös kalandjának utolsó hónapja ez, ez alkalommal az utolsó előtti fejezettel, jövő héten pedig a fináléval. Mintha csak tegnap kezdődött volna kettejük románcának története, és máris a célegyenesbe értünk, köszönhetően annak, hogy havi két felvonást is kaptunk – egyet a Spider-Man, egyet a Spider-Gwen oldalain. Ha engem kérdeztek, így kell sikeresen és gyorsan levezényelni egy eseményt vagy nagyobb jelentőségű sztorit két íróval, két rajzolóval, két sorozatban, a hat részt felosztva három-háromra. Nem voltak megjelenési csúszások, variálások, átírások… és igen, a Marvelnél manapság már ez önmagában is komoly teljesítménynek számít (ami valahol azért szomorú, de ebbe most ne menjünk bele). Szóval csak és kizárólag a tervezést és együttműködést tekintve, a Sitting in a Tree mindenképp egyértelmű sikerként könyvelhető el.

Hogy aztán a cselekmény, a rajzok, valamint úgy egyáltalán a teljes összkép is ugyanilyen pozitív élménnyel gazdagít-e majd minket a lezáráskor, annak megválaszolására még várnunk kell egy kicsit, ugyanis az eddigiek alapján jelen pillanatban még megtippelni is nehéz, hova fut majd ki a történet. Tényleg összejön egymással Miles és Gwen? Ha igen, mennyire lesz hosszú életű a kapcsolatuk? És hogy fog egyáltalán működni? Vagy az egész egy figyelemfelkeltő marketingfogás volt csupán? A befejezés talán inkább Miles és édesapja viszonyára koncentrál majd, míg Gwen háttérbe szorul? Fogalmam sincs, és tényleg, aki velem együtt olvassa a fejezeteket, az talán egyetért velem, hogy ebből még bármi kisülhet. Én a magam részéről továbbra is a „Hajrá, Gwiles!” tábort erősítem, azaz drukkolok a két fiatal szerelmének, már csak azért is, hogy ne vesszen kárba ez a három hónapnyi felvezetés… Katt után a friss fejlemények!

SPIDER-MAN #14

Univerzum: Új Marvel-multiverzum
Fejezetcím: Sitting in a Tree 5
Írta: Brian Michael Bendis
Ceruzarajz és borító: Sara Pichelli

Valaki ellopott egy interdimenzionális teleportálót, és csakis Miles Morales és Gwen Stacy szerezhetik vissza! Ám ahhoz persze előbb ki kéne deríteniük, ki is az elkövető.

Ajjaj, nem lesz könnyű dolgom ezzel a fejezettel, már látom előre, hiszen, finoman szólva, meglehetősen csapongóra sikeredett a sztori, és a cselekmény sem igazán halad benne semerre: gyakorlatilag az utolsó oldalon szinte teljesen ugyanaz a szituáció áll még mindig fenn, mint az első oldalon. No, de ne szaladjunk ennyire előre!

Az számomra mindenképp örvendetes, hogy a 13. számhoz képest jóval kevesebb a Miles–Gwen kalandot megakasztó töltelékbeszélgetés Miles, Ganke és Fabio között. Ezúttal Bendis egyetlen oldalon lezavarja a három srác kis klubdélutánját: igen, főhősünk még mindig a két haverjának meséli a történetet, és igen, ők még mindig türelmetlenül várják a végkifejletet, de mi is, úgyhogy hagyjuk is őket, és nézzük, mi lett a két Pókkal. Ez a hozzáállás már tetszik, így máris több idő jut a sztori főszereplőire… akik sajnos nem igazán jutnak előrébb az alapkonfliktussal.

Tény, hogy ha valaki mindössze a teljes képregény utolsó négy oldalát olvassa, az is ugyanúgy képben lesz a fináléra, mint aki végigrágja magát az egészen. Gwen egy idegen dimenzióban ragad Milest keresve, Miles pedig Gwen világában a Skorpióval szemben (akinek a valódi kiléte meg is csavarja kicsit a dolgokat, meg nem is, nem igazán tudom, mit lehet majd kihozni belőle). Belegondolva, nem sokban különbözik ez a felállás az előző felvonás végétől és ennek az elejétől, ezt be kell látnunk. Bendis mintha meg sem erőltette volna most magát, és írt nekünk egy afféle időhúzó fejezetet, egy érdektelen átvezetést a befejezés előtt, amelynek nagy részét az teszi ki, hogy Pókember és a Póknő egyik realitásból a másikba csöppen látványos, ám összességében szükségtelen jelenetek közepette. Ráadásul ezek közül az utolsó, ahova Gwen kerül, talán, hangsúlyozom, talán még azt is előrevetítheti, hogy az egész Miles–Gwen románc nem volt több egy átverésnél és egy utalásnál erre a bizonyos univerzumra… ám élénken remélem, hogy ennyire azért nem szúrnak ki a rajongókkal, akik már a nyitány óta várják, hogy elcsattanjon az első csók.

Szerencsére Pichelli mindezek ellenére is tündököl, mint mindig: maximálisan kiélhette magát a különféle dimenziók ábrázolásában. Ha másért nem, miatta érdemes végiglapozni a teljes kiadványt, hogy láthassátok a Noir-világot vagy a zombiverzumot (komoly, hogy egy realitás, amely először újvilági sorozatban jelent meg, és teli van emberevő zombikkal, visszatérhetett az új Marvel-multiverzumba, de maga az Újvilág ellenben nem???) az ő vizuális tolmácsolásában. Pazar, mondhatom, valóban pazar, és sokadszor is le kell írnom, mekkora mázlija van Bendisnek, hogy mindig a legnagyobb tehetségek rajzolnak neki. Nekik köszönhetően még a gyengébb történetei is valamivel szebb fényben tűnnek fel.

Nos, igazából ennyi lenne, erre a kamufejezetre értelmetlen lenne több szót fecsérelni. Sajnálatos, hogy egy eddig korrektül, egyenletesen teljesítő sztori épp a célegyenes felé kezd el bukdácsolni, de persze hátra van még egy befejezés, amelyben mindent jóvá tehetnek egy emlékezetes lezárással. Nekem ez most nem volt több három Pókfejnél az ötből, és ez is csak Pichelli rajzai, illetve a két főhős miatt, akik még egy ilyen erősen megkérdőjelezhető felvonásban is szeretnivalók tudtak maradni. Még egy hétig izgulhatunk, összejönnek-e vagy sem.