Új megjelenés! A Champions indulásakor a Marvel NOW! korszakának egyik zászlóshajójaként volt beharangozva, egy olyan vadonatúj, lendületes, fiatalos és friss sorozatként, amely végre felpezsdíti majd az állóvizet a legnépszerűbb, ifjú hősök főszereplésével. Pókember, Ms. Marvel, Küklopsz, Nova, Viv és Hulk közös kalandjait kezdetben valóban jókora érdeklődés övezte, ám ahogy haladtunk előre az időben, egyre lejjebb és lejjebb csúsztak az eladási listákon. Mára ugyan kialakult egy kemény rajongói mag körülöttük, de majdnem biztos, hogy új olvasókat már nem fognak átcsábítani maguk mellé, legalábbis addig nem, amíg a jelenlegi, erős politikai-társadalmi elkötelezettségű történeteik ugyanígy folytatódnak. A fórumokat és kritikákat olvasgatva világos, hogy a nagy többség kezd kissé besokallni azoktól a témáktól, amelyeket Mark Waid nem lankadó lelkesedéssel boncolgat képregénye oldalain.

Megértem őket. Bár jómagam továbbra is kedvelem, sőt általában előnyben részesítem a mélyebb, komolyabb mondanivalójú sztorikat, egy idő után tényleg fárasztó lehet csak ilyesmiket olvasni – különösen egy olyan sorozatban, amely a fiatalabb korosztályt (is) célozza. Azt mondom, igenis jó ötlet bevonni a való világ történéseire reflektáló gondolatokat, kérdéseket akár az efféle képregényekbe is, ugyanakkor rendkívüli módon vigyázni kell a megfelelő egyensúlyra a „komolykodás” és „lazáskodás” között. Így visszaolvasva tény és való, hogy a Champions egy ideje bizony átesett a ló túloldalára, és a mérleg nyelve egyértelműen elbillent a „komolykodás” irányába, alig-alig hagyva teret a humornak, akciónak és az olyan igazi, „szuperhősös” kalandoknak. Az előző számban már nálam is rezgett a léc, és csaknem károsnak ítéltem az abban megfogalmazottakat – lássuk, változott-e azóta valami…

CHAMPIONS #7

Univerzum: Új Marvel-univerzum
Írta: Mark Waid
Ceruzarajz és borító: Humberto Ramos
Alternatív borító: Marco Checchetto

ÖSSZECSAPÁS A SZABADÚSZÓKKAL!

Kezdjük máris azzal, hogy ezúttal legalább nem vezettek félre se az előzetessel, se a borítóval: a Bajnokok végre tényleg összecsapnak a Szabadúszókkal, úgyhogy igen, ez sok-sok látványos akciót jelent. Az igazi fenyegetést azonban nem ez a pár gátlástalan zsoldos jelenti a fiataloknak, mint később kiderül… de azért még ne szaladjunk ennyire előre.

Mit is írtam legutóbb a történet mélyebb mondanivalójáról? „…a sztori feltételezett üzenetközvetítése már adhat okot némi aggodalomra.” Így van, nem igazán tudtam megbarátkozni a „gonosz gazdagok” és az ellenük harcoló, sanyargatott kisemberek szembeállításával, hiszen rettenetesen leegyszerűsítettnek és sztereotipnek éreztem ezt a gondolatot ilyen formában tálalva. Sajnos a legfrissebb fejezetben Waid csak még tovább feszegeti ezt a kérdéskört, még mindig azt sugallva, hogy a tehetős üzletemberek mind lelketlen pokolfajzatok, akik gondolkodás nélkül lakoltatnak ki bárkit az otthonából, ha az érdekeik úgy kívánják. Persze, történt már ilyen, és ez borzalmas, ebben mind egyetérthetünk, de egy ilyen esetnél komolyan nem lenne senki, aki kiállna az áldozatok védelmében? Se a hatóságok, se a média, se senki egyetlen szervezettől vagy vállalattól sem? Akinek pénze és hatalma van, az valóban automatikusan, kivétel nélkül szörnyeteggé is válik, átgázolva mindenen és mindenkin? Hát tényleg nem lenne legalább valami arany középút az érdekek találkozásánál?

A Champions szerint a válasz nem. Az egyik oldalon állnak a Szabadúszók, a másikon a Bajnokok, és ennyi, nincs más alternatíva, győzzön az erősebb. Ez némileg ellentmond a csapat és főként Ms. Marvel pozitív, optimista életszemléletének, miszerint bárki tehet valamit a változásért, és mindenkiből lehet az igazság bajnoka. Igaz, hogy lassacskán Kamala is kezdi belátni, mennyire másképp működik a világ, és a kezdeti lelkesedése láthatóan alább is hagyott – ezért talán őt érezhetjük a legközelebb magunkhoz, az ő szemén keresztül ébredhetünk rá a fájó valóságra. Hiába próbáltak a Bajnokok erőszak nélkül megváltást hozni, ez lehetetlennek bizonyult, és ez a sötét felismerés nyilván hosszú ideig kihat majd a fiatalokra az elkövetkezőkben.

Komor üzenet ez, amelyhez még a korábbiaknál is kevésbé passzol Ramos (általam nem titkolt módon a legkevésbé sem kedvelt) stílusa. Ugyan az akciójelenetek többnyire rendben voltak, ezek a kicsavart, nyakigláb, olykor már szinte torz alakok nekem rengeteget rontanak az összképen. Egyetlen karakter arca sem néz ki kétszer ugyanúgy a képkockákon, mintha mindenki gumiból vagy gyurmából lenne… Sokan odavannak Ramosért, ám a jelek szerint én sosem tartozom majd közéjük, és tűkön ülve várom, mikor fog távozni végre ettől a címtől. 

Összesítve kapunk tehát némi csihipuhit a két csapat között, pörgős összecsapásokat, valamint meghasonlott, a saját értékeiket kétségbe vonó hősöket. Ez papíron nem hangzik rosszul, csakhogy engem továbbra is aggaszt a sztori nem is annyira rejtett üzenete, ez az egész eltúlzott politikai és társadalmi kritika, amely már odáig fajul, hogy a fiatalok csak a felszínen küzdenek a Szabadúszókkal – a valódi ellenfeleik az átlagpolgárokon nyerészkedő felső tízezer tagjai, illetve a szerzői jogok és védjegyek „izgalmas” világa… Sok lesz ez már, kezd nyomasztó is lenni, és úgy egyáltalán, nem egy ilyen képregényben kellene szerintem osztályharcot kirobbantani. Erre sem tudok most három Bajnokok-logónál többet adni.