KRITIKA Kivel mással is nyithatnánk ezt az évet, mint Miles Moralesszel, az Újvilág legnagyobb és egyetlen olyan túlélőjével, akinek saját, önálló sorozata van? Hogy ez a sorozat aztán túléli-e Miles megalkotója, Brian Michael Bendis távozását a konkurens DC-hez, azt még nem tudhatjuk, ám már most rebesgetik, hogy ha nem is szűnik meg, jelentősen átalakul majd idén a Spider-Man és főhőse… Talán mindennek az előjele, hogy Miles már nem igazán szeretne Pókember lenni…?

Akárhogy is lesz, Miles maga bizonyosan nem fog eltűnni, hiszen komoly év előtt áll a srác: nemcsak az új Pókember-videojátékban bukkan majd fel, hanem egy igazán látványosnak ígérkező animációs mozifilmben is ő lesz a főszereplő decemberben. Márpedig ha ennyire előtérbe helyezik hősünket más médiumokban, akkor tulajdonképpen mérget vehetünk rá, hogy a Marvel a képregényeiben is sűrűbben nyúl majd Miles karakteréhez – már ha túléli az aktuális gonosztevőket, a Baljós Hatost!

Milyen furcsa… Egyszerre érzem ezt a kiadványt tipikus és egyáltalán nem tipikus Bendis-képregénynek… Máris kifejtem, mire gondolok.

Tipikus, hiszen a cselekmény gyakorlatilag alig-alig cammog valamit előre, ahogy azt Bendisnél már megszokhattuk mostanában, főleg a történetei közepe táján (mint itt most), ahol mintha nem tudná eldönteni, merre is haladjon a sztori, ezért inkább behúzza a kéziféket, amíg kitalálja, aztán a végén gyorsan összecsap valami olyan befejezést, amelyről ordít, hogy nem azt tervezte eredetileg. Ugyanakkor nem tipikus, mert ez alkalommal a tőle megszokott, egyébként profin megírt párbeszédek helyett inkább az akcióra koncentrált, azaz Pókember és a Vaspók, valamint a két Bombázó összecsapására. Persze azért vannak nyugisabb, beszélgetős részek is két mellékszálban: először Ganke és Danika bimbózó románcát láthatjuk (illetve azt, hogy Ganke elkotyogja Miles nevét, ahogy az várható is volt…), majd a Homokembert, Elektrót és Foltot, amint egy miniszövetséget alakítanak a Hatoson belül. A kettő közül talán ez utóbbi az izgalmasabb, egyrészt mert így a Vaspók és az idősebb Bombázó párosa után egy ellentétes tábor is létrejön a gonosztevők között, jól példázva, mennyire nem tudnak a bűnözők hosszabb ideig együttműködni anélkül, hogy ne kezdenének egymás ellen szövetkezni, másrészt meg így a Homokember és Elektró is szerephez jutottak (és persze egy kicsit Folt is, de szegény Vészmanó ezúttal kimaradt). A Hatos két újvilági tagja a többiek ellen? Ebből valami nagyon érdekes is kisülhet még!

Magáról a harcról, amely tehát a szám nagy részét kiteszi, egyébként sok mindent nem tudok írni – nyilván az efféle jeleneteknél sokkal inkább a rajzok dominálnak, mintsem a sztori. Ahogy már legutóbb is sejthettük, az adok-kapok nem alakul túl jól ifjú hőseink számára, Miles pedig teljesen kiakad, amikor lekerül a Vaspók maszkja, és meglátja mögötte a halottnak hitt nagybátyja arcát… bár a Secret Wars után neki ezen már nem is kéne annyira meglepődnie. Az univerzuma elpusztult (illetve ő így tudja), a családja és barátai vele együtt átkerültek egy másik realitásba, elhunyt édesanyja pedig visszatért az életbe. Ezek után mit számít az, hogy még Aaron bácsikája is újra él és virul? Na jó, nyilván túlzok, de értitek… Viszont ha már itt tartunk, vajon megtörtént egyáltalán Miles és Aaron előző összecsapása ebben a világban is, és ha igen, ugyanúgy, ahogy arra az Újvilágból emlékszünk?

Bármennyire is zavaros a Secret Wars fináléja óta, hogy ki él és ki halott, illetve hogy mi hogyan is változott meg Miles múltjában, azért én személy szerint örülök Aaron visszatérésének, és rettentő kíváncsi vagyok, hogyan reagál majd rá hősünk a folytatásban. Hasonlóképp érdekfeszítőnek érzem a Baljós Hatos belső dinamikájának alakulását, illetve a két Bombázó kapcsolatát, szóval végső soron van itt épp elég kibontásra váró történetszál, amelyekből lehet építkezni a továbbiakban. Meglátjuk, Bendis tud-e majd élni velük…

Mint már fentebb említettem, erősen látványközpontú fejezettel van dolgunk, tudniillik rengeteg csatajelenet kapott helyet benne. Így Bazaldua kénytelen volt rendesen odatenni magát, és szavamra, most sem vallott kudarcot!

A csaták pörgősek, a harcoló felek folyamatosan mozognak, látványosabbnál látványosabb akciókat láthatunk a legkülönfélébb beállításokkal, ugyanakkor a lassabb párbeszédek is hibátlanul lettek illusztrálva. Különösen tetszett a felvonás vége, amikor Miles megpillantja Aaron arcát, és hatalmasra kerekednek a szemei a maszkján keresztül, majd teljes kétségbeeséssel rogy térdre. Csodásan drámai képsorok egy szemünk előtt fejlődő és egyre tehetségesebb rajzolótól!

Annak ellenére, hogy a cselekmény ismét valamivel lomhább a kelleténél, mégsem volt sok problémám ezzel a számmal, hála a szépen megrajzolt összecsapásoknak és a lassan, de biztosan kibontakozó, egyelőre a háttérben várakozó mellékszálaknak. Ha Bendis most vissza tud kapcsolni legalább a korábbi sebességbe, akkor igazán emlékezetessé is válhat a Sinister Six Reborn második fele.

Egyelőre bizalmat szavazok a folytatásnak, attól pedig nem tartok, hogy a rajzokkal bármi probléma lesz, szóval legyen ez négy Pókfej az ötből. Komolyan drukkolok, hogy a sorozat feltehetőleg utolsó Bendis által írt sztorija hozzá méltó befejezést kapjon.