Spider-Man #237

Családi adok-kaPÓK

2018. február 11. - The_Maniac

sm237banner.png

KRITIKA Rohamtempóban haladunk a Spider-Man utolsó Brian Michael Bendis által írt számához, amely után a sorozat jövője egyelőre meglehetősen bizonytalan. Feltételezhetően Miles nem fog eltűnni, talán még megmarad saját, önálló címe is, de hogy továbbra is Pókember lesz-e, az kérdéses. Egy ideje minden jel arra utal, hogy ifjú hősünk már nem szívesen ölti magára a Pók-gúnyát, és inkább szeretne más utakon járni, hogy kiléphessen végre Peter Parker árnyékából.

Ez végül is valahol jogos: míg az Újvilágban ő volt az egyetlen Pókember, az új Marvel-univerzumban akármit is tenne, soha nem nőhetne Peter fölé, de még talán egy szintre sem kerülhetne vele. Így tehát, hacsak nem tér vissza az Újvilágba (erre pedig vajmi kevés esélyt látok, ráadásul már ott is újra Peter lett a régi-új Pókember), nem marad más megoldás számára, mint egy vadonatúj identitás felvétele. Ezzel igazán egyedivé válhatna – ám ehhez persze előbb túl kéne élnie jelenlegi kalandját…

SPIDER-MAN #237


Írta: Brian Michael Bendis
Ceruzarajz: Oscar Bazaldua
Borító: Patrick Brown

Univerzum: Új Marvel-univerzum
Fejezetcím: Sinister Six Reborn 4
Előző fejezet: Spider-Man #236
Következő fejezet: Spider-Man #238


SINISTER SIX REBORN – 4. rész
• A HOMOKEMBER nem bízik az új Baljós Hatos vezetőjében, ezért inkább a saját homokszemcsés kezébe veszi a dolgokat! 
• Vajon képes lesz PÓKEMBER egyszerre vele ÉS még a Miles és családja ellen személyes bosszúhadjáratot indító VASPÓKKAL is foglalkozni?

sztori.png

Lássuk be, jobban illene ennek a sztorinak a gonosztevőihez a „Baljós Páros”, mintsem a „Baljós Hatos” elnevezés, legalábbis Miles szempontjából biztosan, hiszen a srác egyelőre mindössze a két újvilági taggal, a Vaspókkal és az idősebb Bombázóval futott össze a csapatból, miközben már a 4. résznél járunk. Én ezt személy szerint persze nem bánom, szerepeljenek csak inkább az újvilági karakterek, mint a többiek, de tény, hogy így kissé furcsának hat a Sinister Six Reborn cím.

A Hatossal folyó küzdelem helyett Bendis számára ismerősebb és kedveltebb terepre, a Miles körüli családi drámára koncentrál, így tehát ismét egy párbeszédekre és érzelmekre fókuszáló felvonást kapunk – aki a borítón látható, a Vészmanóval zajló összecsapásra vagy bármilyen más akcióra számít, bizony hoppon marad. Bár ha belegondolunk, jóval hihetőbb az a felállás, hogy Miles és nagybátyja megpróbálják első körben megbeszélni kettejük dolgait, ahelyett hogy ész nélkül egymásnak esnének. Végső soron mégiscsak rokonok, akik szeretik vagy egykor szerették egymást, és mindkettejüknek temérdek kérdése van a másikhoz. Ilyen például rögtön Aaron rejtélyes feltámadásának körülményei, amit még maga a férfi sem ért igazán – Miles viszont hamar leszűri, hogy ez ismét egy olyan Secret Wars utáni furcsaság, amelyre nincs igazán magyarázat, egyszerűen csak így van, és kész. Kényelmes és meglehetősen lusta írói fogás ez, amit bármire rá lehet húzni, közben mi pedig csak vakarjuk a fejünket a megannyi kérdés közepette. Ha mindenki emlékszik Aaron halálára, miért nem emlékszik senki Rióéra? Azzal tisztában van Aaron, hogy még egy másik univerzumban halt meg, de már egy újban éledt fel? Miles és Aaron közös múltja, melyet az Újvilágban láttunk, megtörtént vagy sem? És így tovább, és így tovább…

Amit tudni érdemes Rio Morales haláláról

riomorales.jpgMiles édesanyja még az Újvilág harmadik korszakában, az Ultimate Comics: Spider-Man 22. számában vesztette életét. Az ifjú Pókember épp Venommal küzdött, amikor megjelent a színen a rendőrség is, akik több lövést is beleeresztettek a fekete rémbe. Sajnos az egyik golyó félrement, és pont a szintén a helyszínen tartózkodó Riót találta el, aki fia karjai között lehelte ki a lelkét.

Az anyja halála okozta trauma túl sok volt Milesnak, aki az eset után egy évig nem is volt hajlandó újra Pókemberré válni. A Pók-szerkót darabokra tépte, és látszólag örökre felhagyott a szuperhősködéssel – de ahogy az lenni szokott, idővel persze kénytelen volt visszatérni. Jól is tette, hogy így döntött, hiszen Pókemberként kapcsolódott be a Secret Wars eseményeibe is, melyeket követően családjával és barátaival együtt átkerült az újjászületett Marvel-univerzumba – és ennek következtében az addig halott Rio is visszatérhetett az életbe.

Szerencsére ha ezeken a zökkenőkön képesek vagyunk túllendülni, a cselekmény minden további pontja logikusan és világosan halad előre. Bendis elkerüli a szokásos, unalomig ismert fordulatot, miszerint a gonosz a hős szeretteit felhasználva próbál bosszút állni vagy előnyhöz jutni, Miles ugyanis még épp időben figyelmezteti és küldi el a városból az újfent egymásra talált szüleit. Sőt, még maga Aaron sem bánja, hogy kettesben marad unokaöccsével: így mint férfi a férfival beszélhetnek, zavaró tényezők nélkül. Az, hogy eszébe sem jut más mögé bújni, ezzel kényszerítve vagy kijátszva Milest, mindenképp a becsületesebb gonosztevők közé emeli őt, akivel talán még dűlőre is tud jutni hősünk… bár szerintem az újabb összecsapás kettejük között még így is elkerülhetetlen.

Mindezzel egy időben zajlik egy másik, komoly családi dráma is a fejezetben: a két Bombázó egy sokkal hevesebb és durvább vitában tűnik fel, amelyben az anya kegyetlenül megfélemlíti és kihasználja lányát. Ehhez képest Miles és Aaron párbeszéde pusztán baráti csevej, és nehéz nem sajnálni Lanát az őt elnyomó Lori társaságában látva. Miles esetében csaknem biztosra vehetjük, hogy nem fog engedni bűnöző nagybátyja kérésének, ám Lana már hatványozottabban nehezebb helyzetben van, hiszen a saját, brutálisan erőszakos anyjának kellene ellentmondania. Ráadásul az egészet még tovább bonyolítja, hogy a két fiatal folyamatosan a másikat igyekszik megvédeni, és ez sebezhetővé teszi őket Aaron, illetve Lori előtt.

Bendis tehát ezúttal tovább mélyíti a már korábban is megpedzegetett családon belüli erőszak témáját, amely sajnos nagyon is valós probléma, még ha most kitalált szuperhősökön keresztül is mutatják be. A szülők, vagy általában véve a felnőttek, akik fizikailag és/vagy érzelmileg bántalmazzák a gyermekeket, gyakorlatilag uralkodnak fiatalkorú áldozataikon, akik ráadásul az esetek többségében tehetetlenek ellenük – ahogy ezt Miles, illetve főként Lana példáján keresztül láthatjuk. Kíváncsi vagyok, mindez hová vezet majd a végkifejletben, valamint hogy megkapja-e Lori a neki bőven kijáró büntetését.

Ehhez képest a Vészmanót lefülelő Vörös Hulk és a Pókember kilétét talán kiadni készülő Danika mellékszálai már nem is olyan érdekesek, bár még lehet belőlük valami izgalmas, ám egyelőre a Pókember–Vaspók és a két Bombázó közötti ellentét az, amelyek igazán hajtják ezt a sztorit.

rajz.pngNem tudom, Bendis távozásával új rajzolót is kap-e majd a sorozat, de ha nem, és Bazaldua marad, én tökéletesen elégedett leszek. Az én szememben senki nem érhet fel Sara Pichelli és David Marquez szintjéhez, ám ha már ők nincsenek, Bazaldua stílusa részemről teljesen rendben van, remekül passzol ehhez a címhez.

Ez alkalommal a nyugis, beszélgetős, így elsősorban a karakterek érzelmeit előtérbe helyező rajzok dominálnak, és Bazaldua most sem vall kudarcot. A meglepődött és rettegő Miles és Lana, valamint a velük szemben lépéselőnyben lévő, magabiztos, ugyanakkor dühös Aaron és Lori mind-mind pazarul lettek megalkotva, arcuk és testtartásuk minden helyzetben rendkívül beszédes, akár szöveg nélkül is értenénk, miről van szó. Kifogástalannak éreztem Jefferson és Rio romantikus jelenetét is, ahogy a Vészmanó és a Vörös Hulk ábrázolásáról sem tudnék semmi rosszat írni. Csak így tovább!

vegszo.pngA megtévesztő borító és előzetes ugyan kicsit levonnak a kiadvány értékéből, de hát Bendisnél már megszokhattuk az ilyesmit. Szinte nulla akció, helyette sok-sok párbeszéd, karakterfejlődés, érzelmek és dráma. Válaszokat sajnos nem kapunk Aaron visszatérésére, ám talán nehéz is lenne logikus magyarázatot kreálni a multiverzum újjászületése köré. Helyette van viszont egy igen súlyos, a való élethez is kapcsolható téma két csapdába szorult tinivel, akik egyelőre képtelenek kitörni az őket elnyomó felnőttek markából.

Még ha tehát nem is azt kaptam, amit vártam, én elégedett voltam ezzel a számmal, a történettel és a rajzokkal egyaránt. Ugyan egyik sem kifejezetten kiemelkedő, de ha már csak ezt a színvonalat tartani tudja Bendis a távozásáig, én azzal ki tudok egyezni. Legyen hát ez négy Pókfej az ötből.

spiderman237review.png

mileshead4.png

Image hosted by servimg.com

A bejegyzés trackback címe:

https://ultimatemarvel.blog.hu/api/trackback/id/tr4013646480

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása