KRITIKA Visszaszámlálás indul: még két fejezet Miles megteremtője és az Újvilág atyja távozásáig, és ahogy közeleg ez az idő, úgy válik az ifjú Pókember jövője is egyre bizonytalanabbá. Egyelőre semmi hír arról, ki veszi majd át a Spider-Man írói feladatait júniustól – már ha egyáltalán átveszi majd valaki, ugye, és nem szűnik meg a sorozat. Bár azt mondom, ne legyünk ennyire negatívak, és bízzunk abban, hogy a Marvelnél Bendis után is lesznek új tervek Miles Morales karakterével.

Addig is itt van még hősünknek az immár komolyan akcióba lendülő Baljós Hatos, élükön Miles eddig halottnak hitt nagybátyjával, afféle túszként pedig egyik legjobb barátjával, Lanával, az ifjabbik Bombázóval. Nem túl rózsás helyzet, tény, de épp az ilyen kilátástalannak tűnő szituációk tehetik igazán izgalmassá a sztorit, és persze Miles is ezekből tanulhat a legtöbbet – persze csak ha sikerrel jár és túléli az összecsapást. Lássuk hát a Sinister Six Reborn legfrissebb felvonását!

Előre kell bocsátanom, hogy maga a cselekmény ezúttal sem halad túl sokat előre (ahogy azt már Bendisnél megszokhattuk), ám ez a szám mégis különlegesnek mondható a Sinister Six Reborn eddigi fejezeteivel összevetve, ugyanis párbeszédek és magánéleti dráma helyett kivételesen az akcióra fókuszál. Na, ilyet mostanában ritkán látni Bendistől!

A sok, párhuzamosan futó mellékszál helyett ez alkalommal rendkívül egyszerű, lineáris történetvezetést kapunk – és tudjátok, mit? Ezt most a legkevésbé sem bántam. Ideje volt végre a figyelmünket a Baljós Hatosra irányítani, ha már az ő nevük szerepel a címben is, nem? Lezajlik az a bizonyos akció, amelyet a nyitány óta tervezgetnek, és sikeresen ellopják a Helibázist, hiába próbálja Miles megakadályozni őket – ennyi az egész dióhéjban, ám számomra mégis működött és remekül szórakoztam rajta. Egy rakás látványos dupla oldal, összecsapások, egy csipetnyi humor, és kész. Elismerem, néha az ilyen rém kiszámítható és szimpla forgatókönyv is mosolyt tud csalni az arcomra, ha épp megfelelő időben talál rám.

Öröm volt látni a Baljós Hatos tagjainak interakcióit egymással, ahogy összedolgoznak a közös cél érdekében még úgy is, hogy közben alig-alig bíznak egymásban. A mindent eltervező és mindenre felkészült Vaspók, a lányát sakkban tartó idősebb Bombázó, a titokban a Vörös Hulk informátoraként dolgozó Vészmanó, valamint a Lanát anyja haragjától védelmező Homokember mind-mind kapnak legalább egy-egy megragadó vagy izgalmas jelenetet (oké, Elektró és Folt most nem sok vizet zavarnak, ez igaz, de ők is jelen vannak). Ebben az őrült közegben kell helytállnia az ifjabb Bombázónak édesanyja akaratának eleget téve, és szegényt még Pókember sem tudja kimenteni, hiába igyekszik, tovább növelve a feszültséget és a várakozást, hogy mikor szabadulhat végre szerencsétlen lány Lori elnyomása alól.

Bendis tehát véleményem szerint ügyesen zsonglőrködik minden karakterével, és a precízen megtervezett bűntény lépéseit követve azon kaptam magam, hogy valahol még drukkoltam is a gonosztevőknek. Viszont ha már sikerült a Hatos többségét ilyen érdekesre megírni (a B-kategóriás mellékszereplők élvezetes jellemmel történő felruházása egyébként amúgy is jól megy Bendisnek), akkor nem értem, miért kellett ilyen csúnyán elbánni a Vörös Hulkkal. Eleve nem világos, mi értelme volt bevonni őt a cselekménybe, mert Miles nélküle is elbukhatott volna a Hatos ellen, ráadásul egy tábornokhoz képest érthetetlenül meggondolatlanul és felkészületlenül veti bele magát a csatába, lenullázva így hősünk esélyét a győzelemre. Ha tudott a Hatos tervéről a Vészmanótól, miért nem hívott erősítést? Miért nem kettőzték meg az őrséget? Miért gondolta az épp a Vészmanót ártalmatlanító Pókemberről, hogy a Hatossal van? Ironikus, hogy épp a legerősebb szereplő lett a leggyengébb láncszem az összképben…

Az utolsó oldalakon ismét felbukkanó Kábel már igazán csak a hab a tortán, talán előrevetítése annak, hogy képzelné Bendis Miles jövőjét, ha ő folytatná a sorozatot… ám nem ő fogja, úgyhogy egyelőre csupán találgathatunk, tervezi-e bárki is a Marvelnél ebbe az irányba mozdítani fiatal hálószövőnket. Meglátjuk, mire lesz még elég két felvonás a szálak elvarrását illetően.

Egy ilyen pörgős, dinamikus, dupla oldalakkal telepakolt számban kétségtelenül még az átlagosnál is komolyabb szerepe van a látványnak, ám Bazaldua láthatóan nem rettent vissza a feladattól, és véleményem szerint eddigi pályafutása (már amit én láttam belőle) talán legjobbját nyújtja.

Minden jelenet jól átlátható és könnyen követhető, a képkockák véletlenszerűnek tűnő elrendezése pedig ötletes megoldás a feszültségnövelésre és egyszerre több helyszín követésére – mintha csak profin időzített párhuzamos vágásokat látnánk egy szélsebesen száguldó akciófilmben. Igaz, hogy a nagy kavalkádban a hátterek kidolgozása mintha elmaradt volna, de annyi baj legyen, szerencsére kárpótolnak minket a remekül megrajzolt, egyedi kinézetű karakterek a maguk sajátos kis mimikájával és gesztusaival, na és persze a már említett erőteljes, lendületes képi történetvezetés. Vajon hol lehetne kérvényezni, hogy Bendis távozásával legalább Bazaldua maradjon a sorozatnál rajzolóként?

Nahát, így visszatekintve mintha csak az Ocean's Eleven – Tripla vagy semmi Marvel-gonosztevős változatát olvastam volna az e havi Spider-Man oldalain. Hangulatos és pörgős, egy ravaszul eltervezett tolvajlást bemutató sztori többségében érdekes és változatos karakterekkel, amely végül a bűntény elkövetőinek sikerével zárul. Klasszikus nyilván nem lesz belőle, ám a szórakoztatási faktora részemről igen magas volt. Bepillantást nyerhettünk a Baljós Hatos belső működésébe, miközben azért izgulhattunk fiatal hőseinkért is, és mindezt csodás rajzokban gyönyörködve.

Nem fogom vissza magam, nekem ez bizony négy és fél Pókfej az ötből. Könnyen elképzelhető, hogy hónapok vagy akár évek múlva újragondolva már kevesebbet adnék rá, de hát ez a kritika az aktuális, friss élményeimre alapozva íródott, ez van, szóval nem is kívánom ezt innentől túlgondolni. Melegen ajánlom, hogy ti is tegyetek egy próbát ezzel a kiadvánnyal!