Champions #24

Amikor már a szupererő is kevés…

2018. szeptember 15. - The_Maniac

champ24banner.png

KRITIKA Mostanság olyan ritkán tudok újvilági vonatkozású megjelenésekről írni, hogy lassan igazi ünnepként tekinthetünk minden egyes alkalomra, amikor új bejegyzéssel jelentkezhetek. Legutóbb épp egy hónapja jártam erre a Spider-Man Annual című különszámmal, most pedig, hosszú-hosszú idő után, újra a Champions kerül reflektorfénybe. Hihetetlen, de utoljára csaknem napra pontosan egy éve írtam kritikát erről a sorozatról, azóta csak lapszemlékben találkozhattatok ezzel a címmel.

Nem arról van szó, hogy elfeledkeztem volna az ifjú Bajnokokról, csak épp Miles rettenetesen háttérbe szorult (sőt egy ideje egyáltalán nem is szerepelt), ezért nem éreztem indokoltnak a hosszabb elemzéseket. Ám a héten végre kaptunk egy olyan fejezetet, amely szinte teljes egészében rá fókuszál – így, lassan két évvel a nyitány után ezt már igencsak időszerűnek éreztem, szóval nem is volt kérdés, hogy egy teljes kritikával „jutalmazom“ ezt a minden tekintetben különleges kiadványt!

CHAMPIONS #24


Írta: Jim Zub
Ceruzarajz és borító: Sean Izaakse

Univerzum: Új Marvel-univerzum
Fejezetcím: Trigger Warning
Előző fejezet: Champions #23
Következő fejezet: Champions #25


A BAJNOKOK OLYAN VESZÉLLYEL NÉZNEK SZEMBE, AMELY ELLEN SEMMILYEN SZUPERERŐ NEM NYÚJTHAT VÉDELMET!

sztori_barna.pngJim Zub sosem tartozott a kedvenc íróim közé, ugyanakkor különösebb problémám sem volt vele – számomra ő mindig is valahol az erős középmezőnyben mozgott. Amikor átvette a Champions írói székét, bíztam benne, hogy felpörgeti kicsit a sorozatot, és úgy érzem, eddig többé-kevésbé sikeresen teljesítette ezt a feladatot. Hozta a szintet, amit tőle elvárhattunk: nem alkotott semmi igazán kiemelkedőt, de korrekt és egész szórakoztató fejezeteket szállított nekünk. Mindezek ellenére a legfrissebb felvonás elolvasása előtt azért aggódtam egy kicsit, mert eléggé eltér az eddigiektől: egyrészt mert egy minden korábbinál komolyabb és kényesebb témát boncolgatnak benne, másrészt mert egy egymagában álló, egyfajta különszámként is felfogható, a főszálhoz nem kapcsolódó történetről van szó.

Szerencsére az aggodalmam alaptalan volt. Bár a központi kérdéskör, a fegyverviselés szabadsága és az ehhez szorosan köthető iskolai lövöldözések elsősorban az Egyesült Államokat érintik, ugyanúgy megérthetjük és átérezhetjük ezeket a megrendítő eseményeket mi is, illetve bárki a világban, és Zub is megkísérelt mindenkit, nemcsak az amerikaiakat megszólítani. Mindezt a lehető legnagyobb körültekintéssel és óvatossággal tette, hiszen egy ilyesfajta sztorinál rendkívül fontos, mit tesznek és mondanak hőseink.

Iskolai lövöldözések az Egyesült Államokban

noguns.png

Úgy éreztem, az iskolai lövöldözések komoly és sajnos nagyon is valós problémája megér annyit, hogy egy kicsit én is utánajárjak a témának a neten, és megosszam veletek legalább érintőlegesen, amiket találtam. Persze nem vagyok oknyomozó riporter, szóval nem is volt célom nagyon elmélyedni a kérdésben, de azért, hogy nagyjából legyen fogalmunk és viszonyítási alapunk, álljon itt most a tíz legtragikusabb, legtöbb áldozatot követelő amerikai iskolai lövöldözés listája:

1. Bath Közösségi Iskola, 1927. (Bath Township, Michigan) – 44 halálos áldozat

2. Virginia Állami Egyetem, 2007. (Blacksburg, Virginia) – 32 halálos áldozat

3. Sandy Hook Általános Iskola, 2012. (Newtown, Connecticut) – 27 halálos áldozat

4. Texasi Egyetem, 1966. (Austin, Texas) – 17 halálos áldozat

5. Stoneman Douglas Középiskola, 2018. (Parkland, Florida) – 17 halálos áldozat

6. Columbine Középiskola, 1999. (Columbine, Colorado) – 13 halálos áldozat

7. Santa Fe Középiskola, 2018. (Santa Fe, Texas) – 10 halálos áldozat

8. Umpqua Főiskola, 2015. (Roseburg, Oregon) – 9 halálos áldozat

9. Red Lake Középiskola, 2005. (Red Lake, Minnesota) – 9 halálos áldozat

10. Oikos Egyetem, 2012. (Oakland, Kalifornia) – 7 halálos áldozat

(Forrás: origo.hu és Wikipedia)

Magát a lövöldözést nem látjuk, a képregény inkább a pszichológiai utóhatásokra koncentrál, tehát akciójelenetekre ne is számítsatok. Ahogy a bevezetőben írtam, szinte az egészet Miles szemszögéből követhetjük végig, ugyanis az ő iskolájában és osztálytársaival történik a tragédia. Egyszerre bámulatos és ijesztő az érzelmek azon széles skálája, amelyet a történteket feldolgozni próbáló srác produkál néhány oldal alatt. Először az aggodalom és félelem lesz úrrá rajta, mikor meghallja a hírt, majd a tehetetlensége miatt érzett düh borítja el az elméjét, végül bűntudatba és reménytelenségbe süllyed, amiért szuperhősként sem tudta megakadályozni a lezajlott szörnyűséget.

Zub igazi profizmussal tárja elénk hőseink, különösképp Miles lelki vívódását – meglepne, ha lenne bárki is, akiből nem vált ki legalább minimális érzelmi hatást mindez. Tetszett, hogy miközben a karakterek igyekeznek megbirkózni a történésekkel, alapvető jellemük és világképük változatlan marad, azaz a Bajnokok mindegyike a maga módján, más-más módszerrel áll a témához. Kamala számára a legfontosabb, hogy visszaadja barátja, Miles hitét, Viv és Amadeus számításokat futtatnak a fejükben, Riri pedig fájó cinizmussal tekint az egészre, és nem hiszi, hogy a helyzet valaha is változni fog.

Azt persze nem tudhatom, milyen gondolatokat ébreszthet egy ilyen kiadvány az amerikai célközönségben, főként olyanokban, akik talán már át is éltek ilyesmit, így csak remélni merem, hogy pozitív hatással lehet rájuk is a végső soron optimista és bizakodó lezárás. Igaz, valódi megoldás nem születik, legyen bármennyire is meggyőző Kamala bátorító beszéde, de szerintem nem is várhatjuk el egy ilyen képregénytől, hogy egy mindenki számára megfelelő és megnyugtató eredményre jusson, főleg nem egy ennyire megosztó és összetett vitában.

rajz_barna.pngHa választanom kéne, nekem talán Sean Izaakse az erősebb az író-rajzoló párosból, még egy ilyen megrendítő és elgondolkodtató forgatókönyv mellett is. Nem lehet könnyű egy ennyire párbeszédekre és érzelmekre fókuszáló történetet úgy megrajzolni, hogy azért közben valamelyest látványos is legyen, ám Izaakse meglátásom szerint hibátlanul vette ezt az akadályt. A karakterek mimikája és gesztusai mindent elmondanak a bennük dúló lelki viharról, még szöveg nélkül is, és külön plusz pont jár azért, amiért pár rég nem látott szereplőt (mint Ganke, Barbara és Fabio Miles iskolájából) a korábban látott stílusjegyeiknek köszönhetően azonnal felismerhetünk, mintha csak a Spider-Man oldalairól sétáltak volna át ide.

A fiatalok valóban tiniknek néznek ki, a felnőttek pedig valóban felnőttnek (ez sajnos nem feltétlenül jellemző minden rajzolóra, mint tudjuk…), és bár a hátterek egy-két helyszínnél lehettek volna valamelyest részletesebbek is, szerintem a látványvilágra még ezzel együtt sem lehet panasz. Részemről Izaakse kap egy hatalmas csillagos ötöst.

vegszo_barna.pngA Marvel kockáztatott és nyert – már ha egy ilyen vérfagyasztó témaválasztásnál lehet egyáltalán nyerésről beszélni. Nem egyszer láthattunk már példát a Champions fejezeteiben a valóságot érintő politikai-társadalmi problémák boncolgatására, hiszen emlékezhettek, hogy az előző író, Mark Waid is kedvelte az ilyesmit (talán túlságosan is…), ám itt és most nekem ez ezerszer jobban működött, mint bármikor ez idáig. Talán mert ezt a sorozat aktuális fővonalától eltérve közölték, vagy talán mert ennyire Milesra koncentráltak benne, esetleg a szemet gyönyörködtető rajzok miatt, nem is tudom. Valószínűleg az lehet a kulcs, ha csupán hébe-hóba adnak ki egy ilyen számot, és nem tömnek tele minden egyes felvonást a való életre reflektáló, egy átlagember számára megoldhatatlan kérdésekkel, így igazán különlegessé téve például ezt a mostani kiadványt is.

Néhányan ugyan hiányolhatják, hogy Zub és a Marvel nem foglaltak egyértelműen állást (bár világos, melyik oldalt erősítik), de ez van – azért azt ne várjuk el, hogy egy tinihősökről szóló Champions forradalmat indít majd el a markáns véleménynyilvánításával. Feltehetően nem fog mély nyomot hagyni a képregény-történelemben, ám még így is elismerésre méltó vállalás volt ez, és ha csak egy kicsit is megérinti az olvasókat, már megérte. Simán kijár neki a négy és fél Bajnokok-logó az ötből.

champions24review.png

champs45.png

A bejegyzés trackback címe:

https://ultimatemarvel.blog.hu/api/trackback/id/tr5914236689

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

midnightcoder2 2018.09.16. 15:18:28

E mellé azt is hozzá lehetne tenni, hogy egy egy évben hány halálos kutyatámadás történik az USA-ban. És akkor mindjárt lehetne kampányt indítani a szabad fegyverviselés mellett a szabad kutyatartás eltörléséért is. Amúgy sem annyira jó, ha egy ifjúsági műfaj mint a képregény aktuálpolitikával foglalkozik. Márpedig ez eléggé kőkeményen az: ez Trump óta került reflektorfényben az USA-ban, és igazából az ellene folyó médiafelhajtás egyik eszköze.

tibor84 2018.09.17. 18:43:22

Már régóta meg akartam kérdezni, hogy miért ragaszkodsz ennyire az újvilágos karakterekhez, persze értem, hogy ez a blog neve és témája, de a többi Marvel karakter nem is érdekel, nem érdemesek olvasásra?
Amúgy jók a kritikák, és csak így tovább - remélem a jövőben más képregényekkel is!:)

The_Maniac · http://ultimatemarvel.blog.hu/ 2018.09.18. 12:15:46

@tibor84: Régen ezeket a karaktereket szerettem meg a leginkább, mivel nem kellett több száz képregényt visszaolvasni, hogy teljes képet kapjak róluk, és képben legyek mindennel és mindenkivel. Ma már egyszerűen nincs időm nagyon belemélyedni másba, ezért ideális olyan karakterekkel foglalkoznom, akik tényleg csak havonta egyszer-kétszer bukkannak fel itt-ott. Persze alkalmanként olvasok mást is, de azokba tényleg nem tudok ennyire elmélyedni időhiány miatt.