Miles Morales: Spider-Man #3

Egy pók, egy pajzs és egy páratlanujjú patás

2019. február 23. - The_Maniac

mmsm03banner.png

KRITIKA Nem könnyű manapság fenntartani egy képregény olvasóinak érdeklődését hónapról hónapra, miközben folyamatosan tucatszámra kezdődnek, tűnnek el és indulnak újra sorozatok, ráadásul ott vannak még azok a fránya mega-giga-hiper-szuper események is, amelyek előszeretettel gyűrűznek át a kisebb címekbe, megszakítva azok normál cselekményét. Minden elismerésem tehát Saladin Ahmednek, aki mindezek ellenére igyekszik kihozni magából és Milesból a lehető legtöbbet.

A megannyi Pókember-cím között persze valami igazán nagyot kellene villantani ahhoz, hogy Miles valóban ki tudjon emelkedni, és bár szerintem ez eddig többé-kevésbé sikerült is, azért azt nyilván nem várhatjuk el, hogy hősünk valaha is ki tudjon majd lépni Peter Parker árnyékából. Talán ha nem szakították volna ki otthonából, az Újvilágból, ott könnyebben tudna érvényesülni az egyetlen Pókemberként… ám ez a hajó már elment, úgyhogy nézzük, mire megy így ez az ifjú hálószövő!

MILES MORALES: SPIDER-MAN #3


Írta: Saladin Ahmed
Ceruzarajz: Javier Garrón
Borító: Marco D'Alfonso
Alternatív borító: Dan Panosian

Univerzum: Új Marvel-univerzum
Előző fejezet: Miles Morales: Spider-Man #2
Következő fejezet: Miles Morales: Spider-Man #4


• Vendégszerepben: AMERIKA KAPITÁNY!
• Miles és a Kapitány közös erővel igyekeznek felgöngyölíteni az eltűnt gyerekek rejtélyét, ám nincs könnyű dolguk.
• Egy új gonosztevő sarokba szorítja őket, és maguk sem tudják, hogy másszanak ki ebből a zűrből!

sztori.png

Ahogy az már az előzetesből és borítóból is kiderült, Pókember és Rínó duójából trió lett Amerika Kapitány felbukkanásával, és a közös nyomozás a nemzet hősével olyan ösztönző erőt ad Milesnak, hogy újdonsült társaival gyorsan le is tudja zárni az elrabolt gyerekek ügyét. Eleinte kicsit ugyan nehézkesnek és erőltetettnek éreztem a Kapitány jelenlétét, de el kell ismernem, a fejezet második felére egészen simán beleolvadt a cselekménybe, és még volt is értelme a vendégszereplésének.

Míg Miles Rínóval alakuló kapcsolatában inkább a humoron volt a hangsúly, egy-két drámaibb elemmel kiegészítve, addig a Kapitány esetében nem meglepő módon épp fordítva, több komoly és kevesebb komikus jeleneten keresztül láthatjuk ideiglenes partnerségüket. Ahmed persze nem hagyhatta ki az olyan több tucatszor látott, ám még mindig működő poénokat, miszerint szegény Steve kissé idejétmúlt, ha modern technológiáról van szó, és az okostelefonja kezelésében szüksége van Miles segítségére. Ilyenkor kicsit mintha a nagypapánkat látnánk szupererővel, és meg kell mondjam, szerintem ez a vonal kiválóan passzolt a fiatal, az ilyesmikben otthonosabban mozgó Pókember karakteréhez – így végső soron pedig a kettejük közötti dinamika még színesebbé válhatott. Hiába lesz Miles egyre érettebb és felnőttesebb, Amerika Kapitánnyal összerakva érezhetjük igazán, hogy ő még igenis egy tinédzser, az erre a korosztályra jellemző érdeklődési körrel.

Azonban nyilván mindezek mellett a Kapitány színre lépésének legfontosabb haszna főhősünk szempontjából mégiscsak az a senki máséval össze nem hasonlítható erkölcsi tartás és hozzáértés, amely másokat is arra késztet, hogy a lehető legtöbbet hozzák ki magukból. Ahogy fentebb már említettem, Milesnak épp erre a lökésre van szüksége, hogy sikeresen meg tudják oldani a rejtélyt, melyen dolgoznak. Sokat lendít a dolgon az a tény is, hogy Steve és Miles egyaránt Brooklynból származnak, így gyakorlatilag pillanatok alatt megtalálják egymással a közös hangot. Sőt, a Kapitány láthatóan még valamelyest Rínóra is pozitív hatással van, ami már tényleg nem kis teljesítmény. Egyedül azt sajnáltam, hogy a háromfősre duzzadt csapatban már nem jutott annyi idő az eddig amúgy rendkívül szórakoztató Miles–Rínó partneri, mi több, már-már baráti viszony fejlődésére, ráadásul épp akkor, amikor már kezdtek volna a nagydarab bűnöző jellemében újabb, egészen érdekes mélységeket feltárni. Ebben azért még lett volna potenciál bőven.

Amikor Miles kis híján megölte a Kapitányt

capspi.jpgMiles és Amerika Kapitány természetesen már jó párszor találkoztak, harcolva egymás oldalán és egymás ellen is, a legkiemelkedőbb ezek közül azonban megérdemel pár külön bekezdést. Ez a Marvel 2017-es mega-giga-hiper-szuper eseménye, a Secret Empire alatt történt, és komoly hatással volt mindkét hősre.

Egy korábbi esemény, a 2016-os Civil War II során egy vízióban előrevetítették, hogy Miles végezni fog Amerika Kapitánnyal, bár akkor az esethez vezető körülményeket még nem ismerhettük. A Secret Empire 7. számáig kellett várnunk, hogy végre lássuk, beteljesedik-e a jóslat. Ironikus módon ekkor épp sokan nem is bánták volna, ha a Kapitány elhalálozik, tudniillik a Hidra vezéreként gyakorlatilag lassacskán világuralomra tört (hogy miért és hogyan lett belőle főgonosz, abba most nem mennék bele, elég szerteágazó sztori, olvassatok utána, ha van kedvetek és időtök…). 

Ahogy persze az várható volt, Milesból végül nem lett gyilkos. Ugyan megtehette volna, nem ölte meg a Hidra-Kapitányt, azaz nem hagyta, hogy az eleve elrendeltnek tűnő látomás megvalósuljon, és ismét a saját kezébe vette a sorsát. Szerencsére ez a jövő már a múlté (huh, ez szép volt), a Marvel-univerzumban többnyire ismét átmeneti béke honol, Miles és Steve pedig újfent hősökhöz méltóan dolgoznak együtt. 

Nagy bánatomra a profin megírt karakterek mellett Ahmed a cselekményt magát ezúttal nem igazán gondolta túl. Végigkövetjük a nyomozó trió útját egészen az elrabolt kölykökig, ahol megismerjük az egész mögött álló, amúgy borzasztóan egysíkú és felejthető gonosztevőt (hová lett Sírkő?), őt persze legyőzik, és minden jó, ha jó a vége. Mindez egy éjszaka alatt zajlik le, lineárisan, váratlan fordulatok nélkül, továbbá Miles magánélete sem kap ez alkalommal túl nagy szerepet, mindössze a szám legvégén láthatjuk őt Barbarával két oldal erejéig (és az egészet lezáró mozizás mintha a Bendis által írt utolsó fejezet legvégére utalna vissza, talán előtte tisztelegve, bár nem tudom, ez szándékos volt-e).

Mindenképp dicséretes, ahogy Ahmed már ilyen rövid idő alatt a magáévá tette Miles karakterét, otthonosan mozogva a világában, átitatva az egészet saját stílusával, tisztelve a múltat, mégis új, az eddigieknél talán valamelyest mindennapibb, valóságközelibb irányt adva a sorozatnak. Azonban az újdonság ereje mostanra elszállt, és nekem már nem elég ennyi, fel kéne pörgetni az eseményeket, meglepő csavarokkal, több mellékszereplővel, izgalmasabb gonosztevőkkel, hogy tövig rágjuk a körmünket a folytatásig. Ezeket sajnos az első sztori lezárásával, úgy érzem, nem kaptam meg…

rajz.png

Ha valami nem változott a nyitány óta, az szerencsére a látványvilág. Garrónnál nagyobb ajándékot el se tudnék képzelni egy ilyen frissen (újra)induló képregénynek, egyszerűen csodás minden egyes képkockája. A Jurassic Park egyik klasszikus idézete, a „Nem spóroltam semmin” jut eszembe róla, mert bizony ő sem spórol ki semmit a rajzairól. 

Csak egy példa: a már említett utolsó oldalon a moziteremben minden széken ül valaki, mindegyikük egyedi kinézettel, egyedi reakcióval, öltözékkel és kinézettel. Meg lehetett volna oldani úgy is, hogy csak Milesékat lássuk, a terem többi része pedig sötét legyen, de nem, Garrón mindenkit megrajzolt, méghozzá ugyanolyan odafigyeléssel és precizitással.

Mást már nem tudnék írni, amit eddig ne írtam volna le Garrón fantasztikus stílusáról, szóval részemről le a kalappal előtte! Amíg ő ül a sorozat rajzolói székében, rá biztos nem lesz soha panaszunk, erre a három eddigi szám után akár mérget is vehetünk.

vegszo.pngLássuk, mink van: három kitűnően kidolgozott központi karakter Miles, Rínó és a Kapitány személyében, illetve a hármójuk közötti, minden szempontból élvezetes interakció; egy meglehetősen kiszámítható cselekmény; egy rémesen egyszerű és unalmas főgonosz; valamint mindehhez továbbra is gyönyörű, részletgazdag rajzok. Az összképet tekintve van itt tehát pozitívum és negatívum is egyaránt, kábé ugyanolyan arányban…

Mivel a rajzok és a szereplők elvitték a hátukon az amúgy egyébként többnyire korrekt történetet, adok erre most három és fél Pókfejet az ötből, ugyanakkor nem tudom nem észrevenni a kezdés óta lassan, ám biztosan süllyedő színvonalat a sztoriban. Attól tartok, Ahmed még mindig nem fogta fel igazán, milyen brutális verseny zajlik a képregények olvasóinak megtartásáért, még ugyanazon kiadón belül is, a Miles körüli médiafelhajtás pedig lassan végképp lecseng. Félek, ez így ebben a formában nem lesz elég a jövőbeni sikerhez, de ne legyen igazam…

mmsm03rev.png

mileshead35.png

A bejegyzés trackback címe:

https://ultimatemarvel.blog.hu/api/trackback/id/tr3614641006

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.