KRITIKA Rég voltak ilyen vegyes érzéseim egy sorozattal kapcsolatban. A Miles Morales: Spider-Man eddigi rövid pályafutása során valóságos érzelmi hullámvasútra ültetett engem, a nyitány olvasása közben érzett önfeledt rajongástól a legutóbbi fejezet okozta mélységes csalódottságig. Talán csak én vagyok szigorú, vagy túl sokat várok kedvenc karakteremtől, nem tudom, mindenesetre a 4. szám nekem borzalmasan kevés volt. Szerencsére annál most jobb a helyzet, ezért is döntöttem újra a teljes kritika mellett.

A történet tulajdonképpen a harmadik felvonás eseményeit görgeti tovább, amely újfent alátámasztja azon állításomat, miszerint a múlt havi kiadvány egyszerű közjáték volt, egy nyugodtan kihagyható kis semmiség. Sosem fogom megérteni, miért volt rá szükség, de rendben, most már tényleg ideje túllendülnöm rajta, és az új sztorira koncentrálnom. Lesz itt, kérem, minden: bandaháború, adok-kapok, szerelmi dráma, akció, humor, sőt még rejtélyes, vadiúj szereplő is… Vágjunk hát bele!

Tény, ami tény, ezúttal semmiképp sem állíthatnám, hogy Ahmed annyira félvállról vette volna a forgatókönyvet, mint legutóbb. Miles életének minden szegletébe bepillantást nyerünk, és végre több szerepet kapott Ganke, valamint újra láthatjuk Jeffersont is. Egy kis magánélet, egy kis románc, rosszfiúk lezúzása, végül pedig egy épphogy felvezetett rejtély, amelynek megoldása talán a következő számban érkezik majd. Így összegezve úgy tűnik, minden a helyén van… legalábbis látszólag.

Azon egy gyors lendülettel túltettem magam, hogy a borítónak és előzetesnek semmi köze a tényleges tartalomhoz, ugyanis Sírkő egyetlenegyszer sem teszi tiszteletét a fejezetben, helyette Miles mindössze a névtelen csatlósainak kever le pár pofont. Láttunk már ilyen megtévesztő borítókat Bendis idejében is, és, úgy látszik, ez mit sem változott az írócserével. Hősünk azért próbál eljutni a góréhoz, szorgosan nyomozgat és igyekszik kikérdezni a lekapcsolt gengsztereket, több-kevesebb sikerrel, ám ez, lássuk be, azért nem annyira izgalmas, mint a beígért összecsapás Sírkővel – engem legalábbis nem igazán tudott lekötni, hiába a poénos beszólások és Pókunk leleményessége harc közben. Ezeknél a tucatbunyóknál szerintem még az is érdekesebb, hogy Miles és Ganke honnan szereznek majd új hálófolyadékot (bár nem értem, hogy ilyen vészhelyzet esetén miért ne lehetne Peter Parkertől kérni…), illetve hogy Miles rábízhatja-e Barbarára szuperhősi kilétének titkát. 

A karakterekre amúgy nem lehet panaszom, különösen a címszereplőre nem, akinek a jellemét Ahmed továbbra is lenyűgöző profizmussal formálja. Miles a szemünk előtt érik zöldfülű, bizonytalan kölyökből magabiztos fiatalemberré, aki már nemcsak maszkban igyekszik jót tenni, hanem diákként is bátran megmondja a magáét és kiáll az igazságtalanság ellen. Ennek fényében valószínűleg a most színre lépett nagydarab iskolatársával is meggyűlik majd a baja, ahogy annak idején Peternek Flash Thompsonnal, és nagyon úgy néz ki, hogy nem fogja visszafogni magát vele szemben, ha durvább összetűzésre kerülne sor. A párbeszédek szintén rendben vannak: a fiatalok a rájuk jellemző szlenggel, a bandatagok pedig durva, kemény beszólásokkal színesítik a cselekményt, ahogy azt kell.

Mindezek ellenére nekem mégis hiányzott az a kis plusz, amitől igazán újszerű és egyedi lehetne a történet. Oké, szereplők, dialógusok, humor csillagos ötös – de ez már korábban Bendisnél is alap volt. Én olyan ötleteket várnék, mint például Pókember és Rínó ideiglenes partnersége, vagy az elrabolt, majd két lábon járó fegyverekké alakított gyerekek utáni kutatás az első három felvonásban. Talán az utolsó oldalon bemutatott szárnyas hölgyemény majd felrázza a dolgokat, sejtésem sincs, egyelőre róla nem tudhatunk semmit, szóval még nem is foglalkoznék vele. Továbbra is vágyom egy totál eredeti, kizárólag Mileshoz kapcsolható főgonoszra, illetve olyan sztorikra, melyeknek súlya és következményei vannak, mert az engem nem hoz lázba, ha Pókember egyik maffiózót veri le a másik után, keresve a főnöküket, mindhiába…

Garrón képkockái még mindig fantasztikusak, látványosak, elképesztő aprólékossággal kidolgozottak, és így tovább, és így tovább. A korábbi fejezeteknél már mindent leírtam róluk, amit csak lehetett, és mit sem változott a véleményem, miszerint a rajz a sorozat legnagyobb erőssége, Ahmed pedig hálát rebeghet, amiért ilyen tehetséggel dolgozhat.

Inkább egy kis érdekesség az önismétlés helyett: Garrón minden számban elrejti pár Pókemberhez kapcsolható alkotó nevét itt-ott, általában utcatáblákon vagy boltok neveiben. Amióta ez feltűnt, fürkésző tekintettel kutatok át minden oldalt, hogy ráleljek az ilyen kis rejtett finomságokra. Épp az ilyen kreatív apróságok teszik még élvezetesebbé Garrón stílusát, és kezdek kételkedni abban, hogy a sztori valaha is felnőhet majd ehhez a színvonalhoz.

Nyilvánvaló, hogy a rajz megérdemel minden elismerést, semmi kétség, így ha másért nem, a látványvilág miatt érdemes átlapozni ezt a felvonást is. A történettel kapcsolatban viszont komoly aggályaim vannak: se egy eredeti, izgalmas főgonosz, se egy olyan váratlan fordulat, amelyekből azért akadt néhány a képregény indulásakor, se egy olyan befejezés, amely miatt tűkön ülve várnám a folytatást. A most behozott új szereplő még annyira ismeretlen, hogy nem tudok miatta izgulni, bár remélem, felkavarja majd kicsit az állóvizet… Kiderül.

Egészen biztosra veszem, hogy Ahmed tudna ennél sokkal többet is, ám mintha valamiért mostanában visszafogná magát. Képtelen vagyok megérteni, hová tűnt máris a kezdeti energia, de ha nem rukkol elő hamarosan valami óriási durranással, egy rajongót biztosan veszíteni fog a személyemben. Kívánom, hogy ne így legyen. Addig is ez nekem most három Pókfej az ötből.