Új megjelenés! Nem sokon múlt, hogy augusztusban Spider-Man nélkül maradjunk: a 7. szám épp időben, a héten, a hónap utolsó napján jelent meg. Lehet, hogy ez az átlagosnál is lassabb tempó a Civil War II késésének is köszönhető? Nem tudom, találgatni pedig felesleges lenne, úgyhogy részemről csak örülök, hogy legalább Miles önálló sorozata nem akadt el teljesen, még ha most épp a Polgárháború egyik mellékszálaként is funkcionál. A legutóbbi felvonással rendkívül elégedett voltam, úgyhogy reménykedtem benne, hogy ezúttal sem kell csalódnom, ha már maga a főesemény számomra egyelőre rendre alulteljesített, plusz még a végtelenségig is akarják húzni. Ha ez az új fejezet szintén képes megállni a helyét egymagában is, élvezetes párbeszédeket ad, mindezt személyesebb síkon, valamint a rajzokra is öröm lesz ránézni, akkor nem lehet probléma, gondoltam.

Azonban amikor az utolsó pillanatban megváltoztatták a képregény borítóját, és kiderült, hogy az előzetessel ellentétben mégsem lesz benne se Ms. Marvel, se Nova, aggódni kezdtem. Az ilyesfajta gyors, gyakran meggondolatlan változtatások ritkán vezetnek jóra, főleg egy esemény kellős közepén. Vajon mi szükség lehetett erre? Elképzelhető volna, hogy Miles mellékszálát megtoldották még egy számmal, ha már maga a Civil War II is kapott egy utolsó utánit? A fővonal bővülése okozta volna mindezt, és így a Spider-Man 7. száma végső soron egy hirtelen közbeékelt töltelékfejezet? Ahogy az imént, most is csak találgatni tudnék, ám ha belegondoltok, ezek a felvetések nem is annyira alaptalanok, és sajnos van bennük logika, illetve a kész képregény is ezt támasztja alá. Mindenesetre akármi is történt a színfalak mögött, itt az új megjelenés, ez biztos, szóval hagyom is most egyelőre a teóriákat, lássuk a friss felvonást!

SPIDER-MAN #7

Univerzum: Új Marvel-univerzum
Írta: Brian Michael Bendis
Ceruzarajz: Nico Leon
Borító: Sara Pichelli
Alternatív borító: Declan Shalvey

A CIVIL WAR II RÉSZE!
• Nem mindig könnyű egy mentort és példaképet követni!
• Miles Morales és barátai, Nova és Ms. Marvel próbálnak megbirkózni a Marvel-univerzum legnagyobb konfliktusával azóta, hogy ők hárman szuperhősök lettek.

Folytatódik tehát Miles polgárháborús kálváriája, és ha jól saccolom, ez az új fejezet valahol a Civil War II 2. és 3. száma között játszódik. Azt már az elején leszögezhetjük, hogy szerencsére a sztori ezúttal is zökkenőmentesen halad a nagy esemény árnyékában, ami annyit tesz, hogy igen, a Spider-Man még mindig megállja a helyét önállóan, azaz érthető és élvezhető a fővonal ismerete nélkül is. Ez részemről óriási piros pont.

Aki azonban ismeri Ulysses látomását Hulkról, az persze jobban képben lehet azt illetően, hogy miért is vannak rémálmai szegény Milesnak a tomboló, zöld óriásról. Hősünk ezen félelmén keresztül ismerjük meg igazán, milyen kétségek is gyötrik a Polgárháborút illetően, és ha engem kérdeztek, Bendis ismét tökéletesen ábrázolta nekünk a tini szuperhős lelkivilágát. Miles még fiatal, nem egy tapasztalt hős, és úgy érzi, két tűz közé szorult, amikor Tony Stark arra kérte, álljon mellé. Ám ahhoz még túlságosan bizonytalan, hogy így elkötelezze magát, és a beszélgetése Lanával (igen, végre ő is nagyobb szerepet kapott!) csak tovább fokozza benne a feszültséget. Ez a vívódás, ha lehet, még emberibbé és szerethetőbbé tette számomra Miles karakterét.

Eközben pedig zajlik az élet a fiú körül is: ott van például az édesanyja és Jessica Jones ügye. Hiába próbálta Rio meggyőzni a nőt, hogy ne nyomozzon a fia után, nem járt sikerrel, ugyanakkor érzi, hogy valami titok lappang a háttérben. Rendkívül izgalmas lehetőségeket tartogathat még a tény, hogy Miles édesapja tud Pókemberről, míg Rio nem, és kétségem sem fér hozzá, hogy Bendis ezt a továbbiakban egyre inkább ki fogja aknázni – és ennek rendkívül örülök, hiszen ez a sorozat ugyanannyira szól családi és magánéleti drámáról, kapcsolatokról, a felnőtté válásról, mint Pókember (külső és belső) csatáiról. Kell ez a sokszínűség, a több szálon futó cselekmény, ez a lelke az egésznek, és szerintem ezen az úton haladva válhat idővel igazán egyedivé ez a cím.

A rajzok szerencsére változatlanul csodásak. Nico Leon láthatóan nagyon odatette magát, hogy Pichellihez méltó munkával állhasson elő, és ez véleményem szerint sikerült is neki. Végre kapunk tőle némi akciót is a Hulk-jelenetben, ami igazán látványos és dinamikus lett, olykor pedig már szinte úgy éreztem, Pichelli el se ment, és az ő rajzait látom, olyan ügyesen ráérzett Leon kollégája stílusára. Így az eddigi összes szám jóval konzisztensebbé válik a rajzokat illetően, ami kétségtelenül a képregény javára válik.

Az egyetlen komolyabb problémám ezzel a számmal a továbbra is lassú tempó. Tudom, hogy úgy általában véve itt sosem pörög igazán a cselekmény, ezt már elfogadtam, ugyanakkor teljes mértékben megértem azokat, akik már unják kicsit Miles vívódását, ami már az előző fejezetet is kitöltötte, és most gyakorlatilag szinte ugyanúgy folytatódik. Itt jöhet elő az a felvetés, amit már a bevezetőben is írtam, miszerint ez a felvonás csupán egy újabb töltelék lett valamiért… de hogy vajon miért, abba most ne menjünk bele újra. És igen, az sem szép Tonytól, hogy ekkora felelősséget és terhet ró egy tini srácra, ha már itt tartunk. Nem kéne a kölyköket kihagyni a felnőtt hősök háborújából?

Akárhogy is, Miles élete és világa engem még mindig meg tud ragadni, a Civil War II ellenére is, bár belátom, még egy ilyen lassan vánszorgó szám egy döntésképtelen főszereplővel már sok lenne. Egyelőre ez így viszont még nálam négy Pókfej az ötből.