KRITIKA Bár hivatalosan még nem a Marvel Legacy része, a Spider-Man jelenleg futó tokiói története annyi újdonságot tartalmaz, amely akár egy korszaknyitó kalandhoz is elég lenne. Új helyszín, új ellenségek, új (illetve visszatérő) rajzoló, valamint egy Miles számára teljesen új, ismeretlen közeg és szituáció. Valahol még sajnálom is, hogy mindössze két fejezetből áll ez a kis japán kiruccanás, hiszen lett még volna benne potenciál egy vagy akár két további szám erejéig is.

Sebaj, mint tudjuk, egy rövid sztori nem feltétlenül jelent rosszat, sőt, Bendis esetében még külön előny is, ha nem húzza sokáig a cselekményt, hiszen akkor szokott idejekorán kifulladni vagy unalmas átvezetőkhöz nyúlni az oldalak kitöltésének érdekében. Inkább rendezzük le gyorsan és tisztán a dolgot, nem kell mindig hosszú hónapokon át tartó, mega-gigaeseményekben gondolkodni. Lássuk hát, hogyan sikerült ennek a kétfelvonásos kabukinak a lezárása! 

Tegyük fel ismét az örök kérdést, amely azóta foglalkoztat oly sok rajongót, amióta Miles színre lépett még anno az Újvilágban: miben különbözik úgy igazán ez az új Pókember az eredetitől? Nos, ez alkalommal Bendis megkísérelte (újfent) megválaszolni ezt, és úgy érzem, ezúttal sikerült is neki oly módon, hogy egyrészt megerősített minket abban, amit már tudtunk, illetve hogy behozott egy valóban váratlan csavart is.

Először is, amit már tudtunk: Miles valójában nem is különbözik olyan nagyon Petertől, és talán nem is kell neki. Mindketten állandóan bajba kerülnek, mert igyekeznek segíteni, ahol csak tudnak, és amilyen hatalmas a szívük, olyan hatalmas a felelősségérzetük is – a szuperhősködés mellett pedig mindketten igyekeznek helytállni a mindennapi, átlagemberekre jellemző problémák és magánéleti ügyek közepette is. Ha valamiben mégis eltérnek egymástól, az nem a jellemük, hanem a környezetük, amely hatással van rájuk és formálja őket. Nem egyszer írtam már le én is azt, amit oly sokan előttem, miszerint Miles családja és barátai szinte egytől egyig rendkívül érdekes karakterek egymagukban is, így együtt pedig pláne rengeteget adnak a sorozathoz (nem véletlenül sikerülnek jobban az olyan sztorik, melyekben ők is hangsúlyosabb szerepet kapnak, már amikor marad rájuk idő, ugye…).

Tény, hogy voltak már olyan pillanatok is, amikor egy-egy szereplő túlontúl is előtérbe került, és csak vesztegettük vele a drága oldalakat, ám most például mind Ganke, mind Jefferson, sőt a visszaemlékezésekben még Aaron nagybácsi is hozzátesznek a történethez, ki-ki a maga módján: Ganke humorral, Jefferson újabb rejtélyes szálak behozásával, Aaron pedig az eseményekhez kapcsolódó monológjával (kiemelve, milyen fontos szerepet is játszott a férfi a kis Miles életében). Sajnos a többieket a borítóról hiába keressük, nekik egyetlen árva sor vagy képkocka sem jutott, és ha már itt tartunk, a kiadványhoz írt kedvcsináló szövegnek is vajmi kevés köze van a tényleges történésekhez… ahogy ezt a Bendis-képregényeknél (sajnos) már megszokhattuk.

Pedig tényleg ezek a Mileshoz köthető mellékszereplők teszik igazán egyedivé a fiatalabb Pókembert, legalábbis jelen esetben biztosan. Talán a kedvenc jelenetem volt, amikor főhősünk az első adandó alkalommal felhívja édesapját, hogy tőle kérjen tanácsot – egyrészt szívmelengető, hogy apa és fia milyen közel állnak egymáshoz, másrészt ez is olyan momentum, amely Peterrel elképzelhetetlen lett volna szuperhősi karrierje kezdetén, hiszen ő mindenki előtt féltve őrizte másik énje titkát. Miles számára talán Jefferson a megtestesítője a nagy felelősségnek a „nagy erő és nagy felelősség” párosból.

Ezt tehát már többé-kevésbé mind tudtuk, sok újat eddig nyilván nem mondtam senkinek. Jöjjön most akkor az a bizonyos váratlan csavar: ez a rövid, ám annál eseménydúsabb tokiói banzáj felébresztette Milesban az eddig rejtőző érdeklődését a kémkedés iránt. Végül is logikus, ha belegondoltok: az apja S.H.I.E.L.D.-ügynök volt, ő maga pedig olyan képességekkel bír (gondolok itt elsősorban a láthatatlanságra), amelyek kiváló kémjelöltté tehetnék. Pókember a nemzetközi kémszervezetek titokzatos világában? Na, ezzel tényleg végképp eltávolodna Peter Parkertől! Bár remélem, nem mindig a bivalyerős, energiarobbantós sugarai (vagy hogy nevezzem őket) húzzák majd ki a bajból, ha erre az útra lép, mert kezd kissé elcsépelt lenni, hogy mindent így úszik meg.

Aki pedig esetleg nem lenne meggyőzve arról, hogy Miles igenis remek titkos ügynök lenne, az lapozzon az utolsó oldalra… Fogadjunk, hogy rá senki sem számított!

Nico Leon szerencsére most is kitett magáért, úgyhogy a látványvilág semmivel sem rosszabb (persze nem is jobb), mint legutóbb. Pörgős, dinamikus összecsapások, szépen kidolgozott helyszínek, valamint remek karakterábrázolás. Különösen tetszett egyes szereplők mimikája – érdemes például megfigyelni, hányféle érzelem suhan át Jefferson arcán, miközben a fiával beszélget. Szigor, aggodalom, beletörődés, megkönnyebbülés, meglepettség… Gyönyörű munka, meg kell hagyni.

Bár a csatajelenetek is könnyebben átláthatóak lennének, és akkor egyáltalán nem tudnék semmiféle negatívumot felhozni – persze így sincs ezzel semmi baj, de nem tagadom, várom már, hogy visszatérjen Bazaldua a rajzolói székbe.

Végre! Egy igazán jól sikerült Bendis-kiadvány oly sok csalódás után! Tökéletes? Persze, hogy nem. Itt-ott kicsit elkapkodták a cselekményt, Miles pókösztöne még mindig mintha csak félgőzzel működne (de legalább már működik), a rajzok sem hibátlanok, de tudjátok, mit? Én élveztem, hosszú ideje először igazán meg tudtak lepni, és még csak el sem húzták a végtelenségig. Annyira érdekesnek érzem ezt az új felállást Miles számára, azaz a kémes sztorivonal és Kábel behozását, hogy simán adok erre négy Pókfejet az ötből! Bátran ajánlom mindenkinek.