KRITIKA Mostanság olyan ritkán tudok újvilági vonatkozású megjelenésekről írni, hogy lassan igazi ünnepként tekinthetünk minden egyes alkalomra, amikor új bejegyzéssel jelentkezhetek. Legutóbb épp egy hónapja jártam erre a Spider-Man Annual című különszámmal, most pedig, hosszú-hosszú idő után, újra a Champions kerül reflektorfénybe. Hihetetlen, de utoljára csaknem napra pontosan egy éve írtam kritikát erről a sorozatról, azóta csak lapszemlékben találkozhattatok ezzel a címmel.

Nem arról van szó, hogy elfeledkeztem volna az ifjú Bajnokokról, csak épp Miles rettenetesen háttérbe szorult (sőt egy ideje egyáltalán nem is szerepelt), ezért nem éreztem indokoltnak a hosszabb elemzéseket. Ám a héten végre kaptunk egy olyan fejezetet, amely szinte teljes egészében rá fókuszál – így, lassan két évvel a nyitány után ezt már igencsak időszerűnek éreztem, szóval nem is volt kérdés, hogy egy teljes kritikával „jutalmazom“ ezt a minden tekintetben különleges kiadványt!

Jim Zub sosem tartozott a kedvenc íróim közé, ugyanakkor különösebb problémám sem volt vele – számomra ő mindig is valahol az erős középmezőnyben mozgott. Amikor átvette a Champions írói székét, bíztam benne, hogy felpörgeti kicsit a sorozatot, és úgy érzem, eddig többé-kevésbé sikeresen teljesítette ezt a feladatot. Hozta a szintet, amit tőle elvárhattunk: nem alkotott semmi igazán kiemelkedőt, de korrekt és egész szórakoztató fejezeteket szállított nekünk. Mindezek ellenére a legfrissebb felvonás elolvasása előtt azért aggódtam egy kicsit, mert eléggé eltér az eddigiektől: egyrészt mert egy minden korábbinál komolyabb és kényesebb témát boncolgatnak benne, másrészt mert egy egymagában álló, egyfajta különszámként is felfogható, a főszálhoz nem kapcsolódó történetről van szó.

Szerencsére az aggodalmam alaptalan volt. Bár a központi kérdéskör, a fegyverviselés szabadsága és az ehhez szorosan köthető iskolai lövöldözések elsősorban az Egyesült Államokat érintik, ugyanúgy megérthetjük és átérezhetjük ezeket a megrendítő eseményeket mi is, illetve bárki a világban, és Zub is megkísérelt mindenkit, nemcsak az amerikaiakat megszólítani. Mindezt a lehető legnagyobb körültekintéssel és óvatossággal tette, hiszen egy ilyesfajta sztorinál rendkívül fontos, mit tesznek és mondanak hőseink.

Magát a lövöldözést nem látjuk, a képregény inkább a pszichológiai utóhatásokra koncentrál, tehát akciójelenetekre ne is számítsatok. Ahogy a bevezetőben írtam, szinte az egészet Miles szemszögéből követhetjük végig, ugyanis az ő iskolájában és osztálytársaival történik a tragédia. Egyszerre bámulatos és ijesztő az érzelmek azon széles skálája, amelyet a történteket feldolgozni próbáló srác produkál néhány oldal alatt. Először az aggodalom és félelem lesz úrrá rajta, mikor meghallja a hírt, majd a tehetetlensége miatt érzett düh borítja el az elméjét, végül bűntudatba és reménytelenségbe süllyed, amiért szuperhősként sem tudta megakadályozni a lezajlott szörnyűséget.

Zub igazi profizmussal tárja elénk hőseink, különösképp Miles lelki vívódását – meglepne, ha lenne bárki is, akiből nem vált ki legalább minimális érzelmi hatást mindez. Tetszett, hogy miközben a karakterek igyekeznek megbirkózni a történésekkel, alapvető jellemük és világképük változatlan marad, azaz a Bajnokok mindegyike a maga módján, más-más módszerrel áll a témához. Kamala számára a legfontosabb, hogy visszaadja barátja, Miles hitét, Viv és Amadeus számításokat futtatnak a fejükben, Riri pedig fájó cinizmussal tekint az egészre, és nem hiszi, hogy a helyzet valaha is változni fog.

Azt persze nem tudhatom, milyen gondolatokat ébreszthet egy ilyen kiadvány az amerikai célközönségben, főként olyanokban, akik talán már át is éltek ilyesmit, így csak remélni merem, hogy pozitív hatással lehet rájuk is a végső soron optimista és bizakodó lezárás. Igaz, valódi megoldás nem születik, legyen bármennyire is meggyőző Kamala bátorító beszéde, de szerintem nem is várhatjuk el egy ilyen képregénytől, hogy egy mindenki számára megfelelő és megnyugtató eredményre jusson, főleg nem egy ennyire megosztó és összetett vitában.

Ha választanom kéne, nekem talán Sean Izaakse az erősebb az író-rajzoló párosból, még egy ilyen megrendítő és elgondolkodtató forgatókönyv mellett is. Nem lehet könnyű egy ennyire párbeszédekre és érzelmekre fókuszáló történetet úgy megrajzolni, hogy azért közben valamelyest látványos is legyen, ám Izaakse meglátásom szerint hibátlanul vette ezt az akadályt. A karakterek mimikája és gesztusai mindent elmondanak a bennük dúló lelki viharról, még szöveg nélkül is, és külön plusz pont jár azért, amiért pár rég nem látott szereplőt (mint Ganke, Barbara és Fabio Miles iskolájából) a korábban látott stílusjegyeiknek köszönhetően azonnal felismerhetünk, mintha csak a Spider-Man oldalairól sétáltak volna át ide.

A fiatalok valóban tiniknek néznek ki, a felnőttek pedig valóban felnőttnek (ez sajnos nem feltétlenül jellemző minden rajzolóra, mint tudjuk…), és bár a hátterek egy-két helyszínnél lehettek volna valamelyest részletesebbek is, szerintem a látványvilágra még ezzel együtt sem lehet panasz. Részemről Izaakse kap egy hatalmas csillagos ötöst.

A Marvel kockáztatott és nyert – már ha egy ilyen vérfagyasztó témaválasztásnál lehet egyáltalán nyerésről beszélni. Nem egyszer láthattunk már példát a Champions fejezeteiben a valóságot érintő politikai-társadalmi problémák boncolgatására, hiszen emlékezhettek, hogy az előző író, Mark Waid is kedvelte az ilyesmit (talán túlságosan is…), ám itt és most nekem ez ezerszer jobban működött, mint bármikor ez idáig. Talán mert ezt a sorozat aktuális fővonalától eltérve közölték, vagy talán mert ennyire Milesra koncentráltak benne, esetleg a szemet gyönyörködtető rajzok miatt, nem is tudom. Valószínűleg az lehet a kulcs, ha csupán hébe-hóba adnak ki egy ilyen számot, és nem tömnek tele minden egyes felvonást a való életre reflektáló, egy átlagember számára megoldhatatlan kérdésekkel, így igazán különlegessé téve például ezt a mostani kiadványt is.

Néhányan ugyan hiányolhatják, hogy Zub és a Marvel nem foglaltak egyértelműen állást (bár világos, melyik oldalt erősítik), de ez van – azért azt ne várjuk el, hogy egy tinihősökről szóló Champions forradalmat indít majd el a markáns véleménynyilvánításával. Feltehetően nem fog mély nyomot hagyni a képregény-történelemben, ám még így is elismerésre méltó vállalás volt ez, és ha csak egy kicsit is megérinti az olvasókat, már megérte. Simán kijár neki a négy és fél Bajnokok-logó az ötből.