KRITIKA Nem éppen ma volt, hogy az újvilági Peter Parker magyar nyelvű kalandjairól írhattam: még 2018-ban jelent meg a Nagy Marvel-képregénygyűjtemény 22. kötete, benne az Ultimate Spider-Man, azaz az újvilági Pókember eredettörténetével. Most, egy jókora kronológiai ugrással, megérkezett Peter szuperhősi karrierjének vége, a Pókember halála, azaz a Death of Spider-Man, az Újvilág második korszakának záróeseménye, egy nyolc felvonást magába foglaló kötet formájában.

Aki anno forgatta A Csodálatos Pókember számait, az talán emlékszik, hogy az a sorozat az első korszakot záró Ultimátum epilógusával ért véget. Ezt követte még 15 + 3 fejezet (tizenöt új számozással, kezdve újra az 1. számtól, majd még három, miután visszaálltak az eredeti számozásra a jubileumi 150. kiadvánnyal), és ezzel el is érkeztünk a 153. számhoz, a jelen gyűjtemény nyitányához. Régi bejegyzéseimet felhasználva és frissítve raktam össze ezt a kritikát, jó olvasást hozzá!

A legtöbb eseménnyel ellentétben érdekes módon ezúttal már magával a címmel lelőtték a sztori végét, vagyis Pókember halálát, ám ettől függetlenül a rajongók nagy része annak idején egészen a lezárásig nem volt biztos benne, hogy tényleg meglépik-e ezt. Hitegettek már minket hasonlóval az Ultimatum során is, de ott Peter végül életben maradt, és újult erővel folytatta újrainduló sorozatában. Azonban Bendis most komolyan gondolta: megölte Peter Parkert, hogy aztán egy vadonatúj Pókember vegye át a helyét.

A cselekmény amúgy nem bonyolult: a halottnak hitt Norman Osborn visszatér, és újfent kiszabadul, sőt, viszi magával Pókember több ellenségét is: Doktor Octopust, a Homokembert, Kravent, Elektrót és a Keselyűt. Tovább súlyosbítva a helyzetet, a S.H.I.E.L.D.-en belül is harcok dúlnak a Különítmény és egy másik csapat, a Bosszú Angyalai között, amelybe Pókember is belekeveredik, és lövést kap az oldalába. Ezt ugyan még túléli, de rettenetesen legyengül és sok vért veszít, ám pihennie már nincs ideje, mert Osbornék végső csapásra készülnek ellene. Végül egyedül kell szembenéznie vérszomjas ellenségeivel, és hősünk még a maszkját is elveszíti, így Peter Parkerként küldi padlóra egymás után Elektrót, a Homokembert, a Keselyűt és Kravent is. A feldühödött Zöld Manó ellen azonban mindez kevésnek bizonyul: aki csak jelen van, próbál segíteni, és Peter is minden utolsó csepp erejét felhasználja, azonban még így is csupán eszméletlenné tudják verni Osbornt. Korábbi sérülése és a csata mindent kivesz Peterből, aki a házuk kertjében végleg kileheli a lelkét (amíg vissza nem tér a halálból, jó Marvel-módra, de ez már egy másik történet…).

Mindenképp dicséretes, hogy anno ezt a sztorit nem nyújtották, mint a rétestésztát, és gyakorlatilag egy bő nyár alatt lezavarták úgy, hogy még az előzmények és az epilógus sem tolták ki túlságosan a teljes időtartamát. Bravó! Ez így rögtön egy nagy piros pont a részemről. Amúgy Bendisnek voltak már erősebb és gyengébb eresztései is az Újvilágban, de azért abban joggal bízhatott mindenki, hogy a dédelgetett Pókembere halálát tisztességesen írja majd meg – szerencsére így is lett. Tény, hogy ez az eseménye sem tökéletes, ám méltó lezárása egy korszaknak és a teljes Peter Parker-érának. Hálát adhatunk az égnek, hogy Peter végül mégsem az Ultimatum forgatagában veszett oda, ahogy azzal annak idején rémisztgettek minket, mert ez így, ebben a formában jóval emlékezetesebb és meghatóbb történet lett. De vajon mi változott azóta, hogy amit akkor nem mertek megtenni, azt most mégis megtették?

Az én tippem az, hogy az egész esemény a gyenge eladási adatokra vezethető vissza. Nem titok, hogy a Marvel a második korszaktól várta az Újvilág újbóli felemelkedését mind kritikailag, mind eladások szempontjából, azonban ez a tervük sajnos nagyon nem jött be. Így végül megszületett a döntés: kell egy újabb korszakzáró, hogy az Újvilág ismét tiszta lappal induljon. Bár az Ultimatum sokak szerint (jogosan) a Marvel valaha kiadott egyik legrosszabb sztorija volt, az eladásokban egyáltalán nem teljesített rosszul, sőt – nem csoda hát, ha a fejesek megint valami hasonlót szerettek volna, csupán kisebb léptékben, jobban ügyelve a minőségre. Kézenfekvő volt, hogy alkossanak egy korszakzárót, amelyben legalább egy nagy, ikonikus hős meghal, például maga Pókember. Az ő, tévesnek bizonyuló halálhíre már az Ultimatum alatt is rendesen felkavarta az állóvizet, ám ezúttal nem volt semmi átverés a dologban, és tényleg megölték a falmászót. Peter Parker halála pedig, legyen az akár az újvilági változat is, óriási visszhangot kapott mindenfelé, és a kritikai és eladási siker nem is maradt el.

Az előzmények (153-155. szám, azaz a kötet első három fejezete) viszont, hát… Véleményem szerint ezek pusztán reklámfogás céljából kapták meg a Death of Spider-Man: Prelude címet, hiszen az égvilágon semmi közük nincs magához az eseményhez. A sztori hozza a szokásos Bendis-féle színvonalat, ugyanakkor ettől még tény, hogy semmilyen módon nem kapcsolódik a korszakzáróhoz, és ennyi, ezen nincs mit szépíteni.

Ez is alátámasztja az elméletemet (és ez tényleg nem több elméletnél, mindössze az én agyalásom), hogy a Death of Spider-Man ötlete hirtelen jött, és kissé összecsapták az esemény pontos kigondolását. Érezhető volt ez már a 155. számban (az utolsó előzményfejezetben), amelyben Bendis kapkodva, gyorsan visszaállított mindent és mindenkit a helyére: Peter otthagyta gyorséttermi állását, és a titkát ismerő Jameson visszavette őt a Hírharsonához, Kitty átgondolta az életét, visszatért és ismét barátok lettek Peterrel, Mary Jane pedig újra Peter barátnője lett. Mindez egyetlen felvonás alatt, hogy más mellékszál ne zavarjon be a korszakzáró alatt Pókembernek. Ám még így is elvarratlan maradt Peter szuperhősi kiképzése, melyet pedig Bendis kiválóan kigondolt és felvezetett. Sosem láthattuk Mysterio és Peter végső összecsapását sem – ez a feladat már Milesra maradt, de erősen kétlem, hogy ez lett volna Bendis eredeti terve. 

Ami a 156-160. számokat, azaz az esemény főbb fejezeteit illeti, Mark Bagley visszahozása telitalálat volt, hiszen ki mással is zárhatta volna le Bendis Peter földi pályafutását, mint azzal a rajzolóval, akivel anno megalkotta őt? Bagley pedig ezúttal sem okozott csalódást, ez nem is kérdés. Aki eddig szerette, itt is fogja, hiszen most is hozza a tipikus Bagley-színvonalat. Nem meglepő módon Pókember lett talán a legszebb és legkidolgozottabb, de persze a többi karakterre sem lehet panasz. Ezen a ponton szerintem Bagley már csukott szemmel is meg tudta rajzolni bármelyik általa teremtett újvilági karaktert…

Az előzményekért felelős Sara Pichelli, David Lafuente, Lan Medina, Ed Tadeo, Elena Casagrande és Chris Samnee is korrekt munkát végeztek, különösen talán Pichelli stílusa jött be nekem. Az ő gyönyörű, dinamikus, részletgazdag oldalai láttán szerintem érthető, miért őt ültették a harmadik korszak új Pókembere, Miles Morales sorozatának rajzolói székébe. Elődje, Lafuente korábban, a második korszakban kapott hideget, meleget (főleg hideget) sokakat megosztó látványvilágával, ugyanakkor meg kell hagyni, azóta rengeteget fejlődött, és itt már számomra is egészen elviselhető volt a munkája (pedig ezelőtt én sem szerettem).

Összességében a rajzok tehát rendben vannak, én legalábbis nem tudnék belekötni semmibe – kivéve talán abba, hogy ennyi különféle stílus zavaró lehet egyeseknek, hiszen a vizuális folytonosság megtörésével a sztoriból is könnyen kibillenhetünk.

Ha mindössze az esemény főbb fejezeteit nézzük (156-160. szám), és csakis azokra koncentrálunk, remek történetet és könnyfakasztó befejezést kapunk a legendás Bendis–Bagley párostól. Igen, Norman Osborn ismét megszökik a Triskelionból (most komolyan, milyen biztonsági protokoll működik ott???), és igen, ismét csatlakozik hozzá az egykori Baljós Hatos minden tagja (plusz a Keselyű), ám ha ezen a gyakran ismétlődő sztorielemen túllépünk, ami utána következik, az kétségkívül az Újvilág egyik legemlékezetesebb és legfájdalmasabb sztorija. Egy megrendítő halál, amelynek tényleg komoly súlya és következménye van, és bevallom, még nekem is könnyeket csalt a szemembe. 

Kár, hogy aki csupán a Nagy Marvel-képregénygyűjtemény kiadványaiból ismeri az Újvilágot, az pusztán Peter szuperhősi karrierjének a legelejét (a 22. kötetben) és most, a legvégét láthatta, a kettő közötti kalandos utat nem. Anno az Ultimate Spider-Man csaknem teljes első korszakát bemutató A Csodálatos Pókember ismerői már valamivel előnyösebb helyzetben vannak – ők valószínűleg ezt a végső búcsút még a második korszak számainak ismerete nélkül is jobban tudják értékelni. Akárhogy is, a történet többé-kevésbé egy kerek egészet alkot, szóval azért én mindenkinek merem ajánlani.

A fentebb említett negatívumok miatt, ha ötöt nem is, de azért nekem négy Pókfejet mindenképpen megér a Pókember halála. Egy újabb igényes, kemény borítós, újvilági gyűjtemény magyar nyelven – és reméljük, nem az utolsó!