Igen, az Újvilági események című sorozatom még mindig nem ért véget! Bár legutóbb áprilisban jelentkeztem, azért ez a hosszabb kihagyás nem tántorított el attól, hogy sorra vegyem az Újvilág fontosabb eseményeit – csak éppen időközben elkezdődött a Secret Wars nevezetű „aprócska szösszenet”, amely minden kevéske szabadidőmet lekötötte. Most azonban már a vége felé jár a Titkos Háború, így ismét tudtam némi időt szakítani arra, hogy visszatekintsünk a nem is olyan távoli múltba, és górcső alá vegyük a harmadik korszak soron következő, komolyabb jelentőségű sztoriját: ez a Hunger.

Érdekes eseményről van szó, ugyanis ez egy afféle átvezető történet két még nála is nagyobb esemény között: egyrészt a klasszikus Marvel-univerzumhoz kapcsolható Age of Ultron utózöngéje, másrészt az Újvilág harmadik korszakát lezáró Cataclysm előzménye. Elég sokat agyaltam is azon, hogy összekapcsoljam-e ezt a négy fejezetből álló minisorozatot a Cataclysm bemutatójával, de végül úgy döntöttem, külön kezelem, mert ugyan azt vezeti fel valamilyen szempontból, azért mégiscsak egy különálló, többé-kevésbé kerek sztorit mesél el. Aki nem olvasta, azt mostanra már bizonyára teljesen sikerült összezavarnom ezzel a sok címmel és a klasszikus univerzum említésével, de nyugalom – egy kattintás, és máris minden értelmet nyer majd!

HUNGER

Mikor és hol jelent meg?

2013 júniusától 2013 októberéig az alábbi kiadványokban:

Előzmény:

• Age of Ultron #10 – Brian Michael Bendis / Alex Maleev, Bryan Hitch, Butch Guice, Brandon Peterson, Carlos Pacheco, David Marquez és Joe Quesada

Maga az esemény:

• Hunger #1-4 – Joshua Hale Fialkov / Leonard Kirk

És magyarul?

Sajnos nem jelent meg.

Miről szólt?

A klasszikus Marvel-univerzumban az Age of Ultron végén létrejövő hasadék átjárót nyitott az Újvilágba, amelyen épp Galactus jutott át az újvilági galaxis egy távolabbi szegletébe. Itt aztán egyesült Gah Lak Tusszal, az itteni megfelelőjével, még nagyobb erőre szert téve ezáltal. Rick Jones és Mahr Vehl megpróbálták útját állni, ám Mahr Vehl életét vesztette a harc közben. Rick az ő tiszteletére felvette a „Marvel Kapitány” nevet, majd folytatta a harcot.

Kik szerepeltek benne?

Nova / Rick Jones (később Marvel Kapitány)
Marvel Kapitány / Mahr Vehl
Ezüst Utazó / Norrin Radd
Ro-Nan
Galactus (a klasszikus Marvel-univerzumból) és Gah Lak Tus egyesülése
Szemlélő / Uatu
Mary Jane Watson

Elhunyt valaki?

Galactus és Gah Lak Tus számtalan áldozata mellett sajnos egy számomra nagyon kedves Kree hős is odaveszett (ahogy azt már feljebb említettem): Mahr Vehl Kapitány, vagy Marvel Kapitány, ahogy tetszik. A hagyatéka szerencsére nem maradt őrizetlenül, mert ezt követően az ifjú Rick Jones vitte tovább a „Marvel Kapitány” nevet. Öröm az ürömben, hogy így legalább Mahr Vehlnek nem kellett látnia az Újvilág nem sokkal később bekövetkező totális pusztulását…

Hosszú távú következmények

Már a Spider-Men során megkezdődött a klasszikus Marvel-univerzum és az Újvilág közeledése egymás felé, és ez a kapcsolat a Hunger során végképp elmélyült, sőt véglegesedett. Ezt követően egyetlen olyan újvilági esemény sem íródott, amely ne kapcsolódott volna valamilyen formában a klasszikus univerzumhoz – kezdve a korszakzáró Cataclysm cselekményével, amely egyben a Hunger legjelentősebb utóhatása is. Galactus fenyegetése a legkevésbé sem szűnik meg a minisorozat végére, hiszen a bolygófaló óriás csak akkor lendül be igazán, amikor kiszemeli magának a Földet – és itt kezdődik a Cataclysm története.

Mindenképp meg kell említeni még (ismét) Mahr Vehl áldozatát, és Rick Jones személyiségbeli változását is, amikor végre megérti, mi is az ő küldetése, majd felveszi Marvel Kapitány nevét. Tény, hogy Rickkel ezután már nem találkozhattunk túl sokszor, de ha már következmények, akkor ez sem maradhatott szó nélkül.

Egyéb érdekességek

Az előzményként szolgáló Age of Ultron több szempontból is a jelenleg futó Secret Wars közvetlen prológusának tekinthető. A sztori szerint (amelynek a főgonosz személyén kívül semmi köze a második Bosszúállók-filmhez, ne tévesszen meg senkit a cím!) hiába figyelmezteti a klasszikus univerzumban Tony Stark Rozsomákot, hogy ne hajtson végre újabb időutazást, ő csak megteszi, és ez az út lesz az utolsó csepp a szakadozó tér-idő kontinuumnak: a realitások és idősíkok közötti falak leomlanak. Így kerül végül a klasszikus Marvel-univerzumba Angela is, így ragadnak az X-Men múltbeli tagjai az aktuális jelenben (és kerülnek át az Újvilágba az All-New X-Men egyik későbbi történetében), valamint így kezdődnek a párhuzamos Földek egymást fenyegető érintkezései a New Avengers számaiban. Az alternatív világok közötti ilyesfajta érintkezések sűrűsödése legvégül aztán a Csatavilág kialakulásához, és így a Secret Wars kezdetéhez vezetett.

Ami a szereplőket illeti: hosszú idő után itt találkozhattunk ismét (és feltehetőleg utoljára) Gah Lak Tusszal, a Világok Pusztítójával, valamint az Ezüst Utazóval. A két rég nem látott faj, a Kree és a Skrull (vagy Chitauri) is újból felbukkannak, ám előbbiek egészen másmilyenek, mint legutóbb, az Ultimate Secret oldalain. Itt inkább olyanok már, mint a klasszikus megfelelőik, bár tény, hogy elvileg ők is képesek valamilyen szintű alakváltoztatásra. Mindenesetre sokkal valószínűbb, hogy az alkotók egyszerűen figyelmen kívül hagyták a Kree képviselőinek korábbi szereplését.

Összegzés

Nem könnyű egy olyan sztorit értékelni, amely szegény két nála jóval nagyobb esemény közé szorult, sokat veszítve így a jelentőségéből és grandiózusságából. Míg miközben ezeket a sorokat írom, most is azon filózok, egyáltalán nevezhetjük-e különálló eseménynek a Hunger négy számát, mert amennyire biztos voltam a dolgomban a bejegyzés elején, mostanra annyira elbizonytalanodtam ismét. Lássuk be, nagyon nehéz többet belelátni, mint a Cataclysm előzményét, de egye fene, most már megeszem, amit főztem!

Ami számomra mindenképp pozitívum volt, az a rendszerint háttérbe szoruló újvilági karakterek használata: a rég nem látott Rick Jones egy minisorozat erejéig főszereplő lehetett, újra szerepet kapott Mahr Vehl, az Ezüst Utazó, Gah Lak Tus, nem is beszélve a teljes Kree és Chitauri fajról, akikről egy kevésbé fanatikus rajongó eddigre már el is feledkezhetett. Mahr Vehl kapott egy szép lezárást, Nova igazi hős lett az új Marvel Kapitányként, Gah Lak Tus pedig egybeolvadt Galactusszal – szóval még nem is csak olyan tessék-lássék módon szerepeltették őket, hanem mindnyájuknak komoly funkciója volt sorsfordító mérföldkővel az életükben. Az, hogy eközben egy kicsit belepillanthattunk az Újvilág kozmikus lényeinek otthonába is, külön öröm volt.

Összességében a cselekmény és párbeszédek is rendben voltak, Fialkov tényleg kitett magáért, és kihozta, amit lehetett egy efféle prológus-eseményből (vagy minek is nevezzem…). A legjelentősebb újvilági karakterekkel nem dolgozhatott, de a Földet mégis sikerült behoznia már most a történetbe, és a szintén onnan származó Rick révén mi, az olvasók is egy kicsit magunkhoz közelebbinek érezhettünk mindent, hiszen elsősorban az ő szemén keresztül láthattuk a történéseket. A számtalan látványos űrakció mellett maradt idő sokkal emberközelibb drámára is (ilyen volt például Rick látogatása az elhunyt Peter Parkernél), szóval tényleg korrekt írói munkát kaptunk. A rajzokról szintén nem tudok rosszat írni, Leonard Kirk ügyesen sajátította el a szereplők kinézetét, a Galactusa pedig minden tekintetben ijesztő és fenyegető látványt kapott. Szép munka.

Mindezek ellenére sajnos korántsem vagyok maradéktalanul elégedett, tudniillik a már többször említett „két esemény közötti átvezető”-jelleg sosem szűnik meg, és rányomja a bélyegét az egészre. Az igazán komoly jelentőségű változások és következmények a Cataclysm számaira maradtak, előtte pedig az Age of Ultron robbantott akkorát, hogy a rajongók még alig ocsúdhattak fel belőle. Újfent átolvasva a minisorozatot ezúttal sem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy mi minden történhetett volna, ha már ez maga a főesemény, vagy ha legalább Fialkov folytathatja a Cataclysm során, amit itt elkezdett. Persze felesleges ezeken elmélkedni, választ már úgysem kapunk soha…

Részemről ez így három és fél Galactus-fej az ötből – rossznak semmiképp sem nevezném, de sajnos igazán kiemelkedőnek sem, és ha nem lett volna ennyire előzményszagú az egész, bizonyára jóval többet is ki lehetett volna hozni belőle.