Új megjelenés! Totál jellemző, hogy pont akkor adják ki mindkét általam követett sorozatból a legújabb felvonást, amikor hosszú idő óta a legkevésbé vagyok elérhető. Jelentősen korlátozva volt/van a nethozzáférésem az elmúlt napokban, sőt hetekben, úgyhogy elnézést a csúszásért: a Spider-Man most bemutatásra kerülő 15. száma bizony már a hónap elején megjelent, ám én csupán most jutottam oda, hogy meg is osszam veletek szokásos kis értékelőmet a fejezetről. Mostanra nagy valószínűséggel már mindenki túl van rajta, aki követi Miles önálló, saját címét – őket nagy meglepetések nem fogják érni a történettel kapcsolatban, de talán még nekik is tudok újat mondani erről-arról, vagy legalábbis a véleményem érdekes lehet a számukra is. Akik pedig nem a Spider-Man rendszeres olvasói… nos, azok feltehetőleg ezt a blogot amúgy sem olvassák, szóval nekik nincs is értelme üzennem.

Rátérve magára a kiadványra: úgy tűnik, végre visszakanyarodunk arra az útra, amelyen a sorozat tavaly elindult, és kisebb, személyesebb, csakis Milesra és környezetére koncentráló történeteket fogunk kapni, mindenféle esemény, dimenzióutazás és egyéb zavaró tényező nélkül – legalábbis Bendis most épp ezzel hitegeti rajongóit. A 15. szám alapján ez az ígérete kivételesen megvalósulni látszik, úgyhogy kezdhetünk reménykedni, hogy az egykori Újvilág atyja talán most az egyszer nem a levegőbe beszélt… Rég vágyom már arra, hogy sikeresen felidézzék bennem a régi, legelső újvilági képregény, az Ultimate Spider-Man hangulatát, és ki merem jelenteni, hogy az itt megkezdett irányvonalat követve a Spider-Man akár képes is lehet erre – erős hangsúllyal az akár szón, hiszen azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hányszor okozott Bendis nekünk csalódást az elmúlt években…

SPIDER-MAN #15

Univerzum: Új Marvel-univerzum
Írta: Brian Michael Bendis
Ceruzarajz: Szymon Kudranski
Borító: Patrick Brown
Alternatív borító: Elizabeth Torque

A Pók-Gwennel közös kalandja után Miles élete a feje tetejére áll. Rio Morales, Miles édesanyja hirtelen egy olyan világban találja magát, amelyet nem ismer és nem is ért. MIHEZ KEZD MOST?!

Lássuk csak: a borító valóban a képregényben történtekre reflektál, az előzetes szövege is stimmel, és az ígéret, amelyről a bevezetőben is írtam, miszerint semmi esemény meg vendégszereplés, csak Miles és családja, barátai, szintén igaznak tűnik… Mi történik itt, kérem szépen? Egyszer az életben tényleg hihetünk Bendisnek?

Emlékszem, nekem már anno az Ultimate Spider-Man számai közül is azok tetszettek a legjobban, amelyekben alig-alig, vagy gyakorlatilag semmi harc és akció nem volt, csakis kizárólag párbeszédek és dráma a főbb szereplők között. Nos, ezt most maximálisan megkaptam ettől a fejezettől is, úgyhogy nem lehetett okom panaszra. Nincs látványos csatajelenet, de annál több a karakterfejlődés és az interakció Miles és közvetlen környezete között. Újból magával ragadt az a nosztalgikus érzés, amelyet annak idején éreztem nem egyszer az újvilági Peter Parker kalandjainak olvasása közben, és ettől a kis szívem annyira megtelt boldogsággal, hogy szinte el is felejtettem a Pók-Gwennel közös sztori botrányos lezárását.

A történet egyáltalán nincs túlkomplikálva: Miles és Jefferson hazatérnek az idegen dimenzióból, mire kapunk néhány oldalnyi megható apa-fia pillanatot, amelyre már mindkettejüknek nagy szükségük volt. A komolyabb és tréfásabb témák között előjön a beszélgetésük során főhősünk édesanyja, Rio is, aki miatt persze ismét elő kellene majd állni valami kegyes hazugsággal… ám végül erre nem lesz szükség. Rio korántsem az a tehetetlen, kezeit otthon tördelő anyuka, aki könnyek között várja az eltűnt férje és fia visszatérését, így amíg a fiúk távol vannak, ő egyszemélyes „mininyomozásba” kezd. Ennek meg is lesz az eredménye: kisakkozza, hogy mindketten súlyos titkokat rejtegetnek előle, és innen már nincs visszaút, Miles és Jefferson kénytelenek mindent kitálalni neki Pókembertől a S.H.I.E.L.D.-ig (na jó, azt azért nem, hogy az Újvilágban szegény Rio egyszer már meg is halt… bár kérdéses, hogy erre emlékszik-e egyáltalán még bárki is az új univerzumban).

A mindezeket követő iskolai lazulás (amelyek közben egyébként ügyesen visszakanyarodunk oda, amikor Miles elkezdte mesélni barátainak a kalandját Gwennel), valamint a jövőbeni felvonások cselekményének előrevetítése már szinte mellékesek egy ilyen horderejű leleplezés után, ugyanakkor nem kevésbé élvezetesek. Bendis csuklóból kirázza ezt az egész fejezetet, lubickol a párbeszédekben és a karakterekben, mi pedig izgulhatunk, hogyan reagál Rio a fia nagy titkára – talán még sosem voltak ennyire szórakoztatóak és meghatározóak a tizenéves szuperhős és szüleinek, barátainak mindennapjai a Spider-Man indulása óta, és mindehhez egyetlen pörgős összecsapásra sem volt szükség. Akik olvasták a régi újvilági sorozatokat, azok talán felidézhetik magukban, hogyan fedte fel másik énjét még korábban Peter vagy Miles az Ultimate Spider-Man, Ultimate Comics: Spider-Man, illetve a Miles Morales: The Ultimate Spider-Man oldalain, és összevethetik azokat a részeket most ezzel a legfrissebbel – szerintem érdekes, hányféleképpen meg lehet írni egy ilyen jelenetet különféle érettségű és korú szereplőkkel. Ez a Miles itt és most már egyértelműen idősebb és érezhetően tapasztaltabb, mint néhány éve, aki ráadásul támaszkodhat az apjára is, míg az anyjával az eddigieknél is ingatagabbá válik a viszonya. Mennyire más szituáció ez, mint az Újvilág pusztulásakor, a Miles Morales: The Ultimate Spider-Man végén, nem igaz? Ha a szereplők már nem is emlékeznek arra az időre, mi azért igen, és ez újabb, mélyebb rétegeket adhat hozzá az olvasási élményhez.

Ezzel el is érkeztünk a rajzokhoz, amelyekért ezúttal a számomra eddig ismeretlen Szymon Kudranski felelt. Az ő stílusa bizony merőben más, mint az előző tizennégy fejezetet megalkotó Sara Pichellié és Nico Leoné – ami azt illeti, annyira más, hogy nekem ez a váltás túlságosan is éles volt, túl hirtelen jött, így képtelen voltam hozzászoktatni a szememet, bárhogy igyekeztem. Sajnos a színezéssel és kihúzással sem voltam kibékülve: értem én, hogy ez egy nagyon komor és komoly fordulat a Morales család életében, de muszáj volt minden oldalt ennyire sötétre színezni? A képkockák elrendezése ötletes volt, úgy nagyjából az arckifejezések is rendben voltak, elég kifejezőek és jól tükrözik az érzelmeket, ám a temérdek ismétlés, azaz ugyanannak a rajznak a többszöri felhasználása azért nem éppen elegáns húzás, valljuk be… Az ilyesmit a kedvenc rajzolóimtól is nehezen nézem el, hát még Kudranskitól, akivel most találkozom először.

Furcsa helyzet állt tehát elő, olyan, amilyet régóta nem tapasztaltam egy Bendis-képregényben sem: a sztori ezúttal kivételesen verte nálam a látványt. Ha ezt a rendkívül drámai, mindnyájunk számára átérezhető, valódi, emberi érzelmekkel átitatott forgatókönyvet egy kicsivel több színnel és egy talán az előző számokhoz jobban passzoló ábrázolási stílussal gyúrják egybe, minden a helyén lehetett volna. Persze ízlés dolga, kinek milyen rajzok jönnek be, szóval… oké, oké, legyen ez négy és fél Pókfej az ötből, mert nagyon értékelem, hogy visszatértünk az alapokhoz. Bendis és Miles újra régi fényükben ragyognak.