KRITIKA Ezt bizony nem kapkodták el! A Spider-Men II utoljára még augusztusban tette tiszteletét kicsiny blogomon az akkor megjelent 2. számmal, majd szeptemberben kihagytam a harmadik felvonást, hiszen egyáltalán nem volt benne Miles, aztán októberben semmi, így e hónapig várhattunk a folytatásra. Legalább ezúttal, a címnek megfelelően, újra a két Pókemberé a főszerep, ám a befejezésre a hírek szerint már nem számíthatunk karácsony előtt… Hiába, nincs Marvel-esemény csúszások nélkül!

Ennyi idő után nyilván nem árt, ha a bejegyzés elolvasása előtt egy kicsit felfrissítem a memóriátokat: az eddigiekben Peter és Miles ismét összefogtak, hogy utánajárjanak a másik Miles Morales rejtélyének, aki elég komoly bűnözői múlttal és kapcsolatokkal rendelkezik, így például jelenleg neki dolgozik a Kiképző is, sőt a Vezérrel is jóban van. Hőseink eddig nem jártak sok sikerrel, de talán most, a minisorozat finisében végre eljutunk oda, hogy pont kerüljön az ügy végére. Katt a továbbiakért!

Amilyen ígéretesen indult ez a minisorozat, olyan gyorsan siklott ki először a második fejezetben tapasztalt belassulással, majd azt követően a teljességgel érthetetlen, egy egész számon át húzódó előtörténettel a másik Miles Moralesről (nem is maradt már benne hely egyetlen Pókembernek sem). Előrebocsátom: ezúttal sem jobb a helyzet, hiszen alig haladunk valamit még a nyitányban látott kezdőjelenethez képest. Pedig ez már az utolsó előtti felvonás… 

Nyilván sejthető volt, hogy lesz majd egy rész a cselekményben, amikor visszatérünk a kiindulóponthoz – de az ég szerelmére, már másodszor térünk vissza ahhoz a bizonyos repülős jelenethez! Az efféle durva időhúzást egy ilyen amúgy sem túl hosszú „minieseményben”, amelyben minden képkocka számít, hogy fenntartsák az olvasók érdeklődését egészen a lezárásig, nem tudom másként jellemezni, mint pofátlanság. Ráadásul a 2. számhoz képest most még másképp is zajlik ugyanaz a beszélgetés az idősebb Miles és a Kiképző között, amit egész egyszerűen nem is tudok értelmezni. Az eddigiek alapján megpróbálom összerakni, hogy is zajlott a Pókemberek fellógatása: Peter és Miles rálelnek a Kiképzőre, aki észreveszi és felrobbantja őket, mire mindketten elájulnak, majd a helyszínre érkező gonosz Miles utasítja a Kiképzőt, hogy ne ölje meg őket, csak kötözze meg mindkettőt, aztán menjenek. Ezután jön a párbeszéd a repülőn, ahol a Kiképző beszámol Milesnak egy másik univerzum létezéséről, ahová a férfi mindenképp el akar jutni, hogy megtalálja a szerelmét, ám közben azt is megparancsolja a Kiképzőnek, hogy ölje meg a Pókembereket… miután pár perce, amikor könnyedén végezhettek volna mindkettővel, életben hagyták őket. Na, ennél logikátlanabb, zavarosabb katyvaszt rég nem olvastam se Bendistől, se mástól.

Szó se róla, a párbeszédek ez alkalommal is pörgősek és egész élvezetesek, akár Miles és Barbara (akinek végre kezd valamiféle személyisége is kialakulni), akár Peter és Miles között zajlanak azok. Kár, hogy ez utóbbi páros most valahogy nagyon nincs egy hullámhosszon: hiába próbálja Miles még mindig megtalálni és megérteni a helyét ebben a számára új realitásban, Peter a bölcselkedésével nem sokat ad ahhoz, hogy a srác megnyugodjon. Bár legyen bármilyen lelkiállapotban is Miles, azért az nevetségesen amatőr hiba a részéről, ahogy egy meggondolatlan kiáltással lebuktatja magukat a Kiképző előtt…

Egyébként Peterre visszatérve: hiába Spider-Men II a képregény címe, ő mostanra elég erősen háttérbe szorult a két Miles mellett. Újvilági rajongóként én ennek speciel örülök, de akik a klasszikus Pókember miatt neveztek be a sztoriba, azok bizony rendesen hoppon maradtak, úgyhogy velük szemben ez jókora kitolás. Ennek fényében vajon nem lett volna elég Miles sorozata, a Spider-Man számaiban letolni ezt a történetet, elsősorban a két Milesra koncentrálva, Petert pedig csak vendégszereplőként használva?

Sara Pichelli, nem meglepő módon, szerencsére most is hozza a tőle elvárt, megszokott színvonalat. Csak a képi világot tekintve ez a folytatás simán adja az eredeti Spider-Men szintjét, és semmi kétség, hogy Bendis (mint oly sokszor máskor mostanában) újfent a rajzolójának köszönheti, hogy megússza a totális bukást a végső értékelésnél.

Komolyan mondom, Pichelli stílusával még a már harmadszor lejátszódó, repülős jelenetet is tudtam élvezni (már ami kizárólag a rajzokat illeti), ugyanis sikerül neki minden alkalommal más szemszögből, újabb és újabb részleteket felfedve megalkotnia a helyszínt és a résztvevő karaktereket. Elismerésem neki.

Őszintén szólva a bejegyzésem elején még három Peter-Miles fejet akartam adni erre a fejezetre, de ahogy egyre inkább elmerültem a cselekmény ostoba, értelmezhetetlen fordulataiban, úgy döntöttem, legyen ez inkább kettő az ötből – és az a kettő is csak a rajzokért jár. Lapozzátok csak át a teljes kiadványt, és gondoljatok bele, hogy minden, amit itt láttunk, simán befért volna egy-két plusz oldalba az előző számokban, és akkor most haladhattunk volna tovább a repülős jeleneten túl.

Akármi is lesz a végkifejlet (még akár az is előfordulhat, hogy az a bizonyos másik univerzum, amelyről a Kiképző beszél, épp az Újvilág lesz…), immár bizonyos, hogy az eddigi négy fejezet simán elfért volna max kettőben is, ha nincs ez a rengeteg üresjárat és sehová sem vezető párbeszéd. Megérte például feláldozni egy teljes felvonást az idősebb Miles múltjára és a kapcsolatára a Vezérrel? Erősen kétlem… ahogy azt is, hogy Bendis apait-anyait beleadott volna ebbe a sztoriba, miközben már fél lábbal a konkurens DC-nél van a náluk aláírt exkluzív szerződésének köszönhetően.