Új megjelenés! Úgy tűnik, a Spider-Men II körüli marketingkampány ez idáig sikeresnek mondható, hiszen a nyitány nemcsak a kritikusok többségét, de az olvasókat is meggyőzte, olyannyira, hogy még az első tíz közé is bekerült a múlt havi eladási listákon. Nyilván ebben az is közrejátszott, hogy 1. számról volt szó, ám ez akkor is szép teljesítmény, akárhogy is nézzük. Hogy a folytatást is ugyanekkora érdeklődés övezi-e majd, az idővel kiderül – véleményem szerint igenis van annyi erő a két Pókember összeeresztésének ötletében másodszorra is, amely elegendő lendületet adhat a minisorozatnak akár a fináléig. A rajzolón, Sara Pichellin sem fog múlni a dolog, ezt teljesen biztosra veszem, úgyhogy „csupán” egyetlen rizikófaktor maradt: maga az író. Ahogy azt már a Spider-Man esetében is láthattuk, Bendis érthetetlen okokból hajlamos olykor a saját sztorijait kigáncsolni a pörgős cselekményt unalmas időhúzásra cserélve.

Pedig ezúttal elvileg minden adva van neki egy remekbe szabott történethez: az első Spider-Men végén megpendített rejtély kibontása izgalmasnak hangzik, a két főszereplő kapcsolata egymással szintén megannyi lehetőséget tartogat, sőt még az eddig látott gonosztevők is érdekesnek mondhatók. Lehet itt tehát válogatni a jobbnál jobb szuperhősi és magánéleti témák közül mindkét karakternél, bizonyítva azt, hogy még így, az Újvilág nélkül is működhet a forgatókönyv. Ráadásul az egyik Pókember, Miles Bendis saját „gyermeke”, nála jobban senki nem ismeri, szóval ha valakinek kutyakötelessége apait-anyait beleadni ebbe a „minieseménybe”, akkor az ő. Nincs kifogás, nincs mentegetőzés, nincs lazsálás. Fenn kell tartani a rajongók érdeklődését, és igen, ehhez bizony nem elég egy afféle töltelékfejezet, főleg akkor nem, ha mindössze öt szám áll a rendelkezésre. Lássuk hát, milyen lett a végeredmény mindezek fényében… 

SPIDER-MEN II #2

Univerzum: Új Marvel-univerzum
Írta: Brian Michael Bendis
Ceruzarajz és borító: Sara Pichelli
Alternatív borítók: Gabriele Dell'Otto és Jesus Saiz

• A MÁSIK Miles Morales rejtélye tovább sűrűsödik, ám Pókembereinknek egy időre szüneteltetniük kell a nyomozásukat, ugyanis… 
• … A KIKÉPZŐ ELJÖTT ÉRTÜK!
• Ki ne hagyjátok ezt a Pók-eseményt!

Hol is tartottunk? Ja igen, Pókembereink nagy bánatára felbukkant a Kiképző (Taskmaster), aki várhatóan jól feltörli majd a padlót velük (és valóban így is lesz), miközben a másik Miles Morales a sötétben ármánykodik valamin. Ez felvezetésnek egész jó volt, sőt nekem kifejezetten tetszett, úgyhogy meglehetősen csalódott vagyok, amiért a második fejezet nem hozta ugyanezt a színvonalat… 

Amik még mindig jók, azok Peter és Miles párbeszédei egymással, ez nem vitás. Legyen szó humoros beszólásokról, vagy éppen valami komolyabbról, ők ketten tökéletesen egy hullámhosszon pörögnek, és Bendis kiválóan ráérzett erre. Pókjaink olykor-olykor még a cselekmény hiányosságait is feledtetni tudják velünk. Persze Bendis mindig is profi volt szinte bármilyen dialógussal, ám a Pókemberek szövegelései még az ő mércéjével mérve is kiemelkedően jól sikerültek. Bravó!

Hasonlóan ügyesnek éreztem a Jessica Jones irodájában lezajló beszélgetést. Tekintve, hogy mindhárom hős jól ismeri egymást, Bendis itt is elengedhette magát, hogy minél lazább és viccesebb legyen ez a pár oldal (és most próbáljuk félretenni a tényt, hogy már megint a kedvenc karaktereit részesíti előnyben, szokásához híven, vendégszerepeltetve őket egymás sorozataiban…). Sok értelme ugyan nem volt az egésznek a sztori szempontjából (erre majd lentebb is kitérek), de legalább szórakoztató volt, és ez is valami.

Ha már a pozitívumokkal kezdtem, természetesen nem hagyhatom szó nélkül Pichelli munkáját sem: a tőle megszokott dinamizmus és aprólékosság ez alkalommal is jelen van minden egyes rajzán. Külön kiemelném azt az oldalt, amelyen szöveg nélkül, kizárólag képekkel mutatják be Jessica nyomozásának állomásait, és mondhatom, Pichelli ezt is kifogástalanul megoldotta, hibátlanul ábrázolva a mocskos szájú nyomozónő éppen aktuális érzelmeit és/vagy állapotát. Tényleg nem lehet tehát egy rossz szavam sem a látványvilágra.

Annál több rossz szavam lehet viszont a most következő logikátlanságokra, illetve lusta és átgondolatlan megoldásokra a történetvezetésben. Azt kérdezitek például, miért is kezd a pókpáros a másik Miles Morales után nyomozni? Nos, egy rendkívül „csavaros” húzással Miles véletlenül épp meghallja, amint a Kiképző megemlíti ezt a nevet egy telefonbeszélgetés során, így, teljes egészében kimondva… Aha. Azért egy olyan tapasztalt írótól, mint Bendis, ennél egy kicsit többet vártam volna, ám legyen, ezt még elfogadnám, ha ennyi lenne az összes probléma. Van itt azonban még más is: a nagy titok, hogy mit is látott Peter a monitorján Miles nevére rákeresve az első Spider-Men végén, amelynek kimenetelét mind tűkön ülve vártuk, nem más, mint… semmi. Szó szerint. Peter elmondása szerint nem talált semmit, és ezen lepődött meg olyan elképesztően. Majd amikor megkéri Jessicát, hogy ő nézzen utána a névnek, ő mit talál? Szintén semmit. Tulajdonképpen ezzel telik csaknem a teljes képregény fele: hőseink arról beszélgetnek, hogy először Peter, majd Jessica nem bukkant rá semmi használhatóra, amin a Pókemberek elindulhatnának, a rejtély szempontjából tökéletesen feleslegessé téve ezeket a jeleneteket (még ha a párbeszédek önmagukban élvezetesek is). 

Elképzelhető persze, hogy Peter valójában talált valamit (hiszen mi a túróért vágott volna olyan riadt arcot, ha nem így lett volna?), és ezt valamiért elhallgatja Miles elől, ám akkor mi értelme a Jessica-szálnak? Sőt, Miles sem bukkan semmi érdemlegesre a „Starkle” keresőt használva (mellesleg vagy tíz percig tartott, mire leesett nekem, hogy ez a Google Marvel-megfelelője…), miközben Barbaránál igyekszik bevágódni a sulijában. Apropó, Barbara: ahogy legutóbb, neki még mindig nincs különösebb szerepe az időhúzáson kívül, és kezdek kételkedni abban, hogy bármi jelentősége lesz ebben az egész Morales-ügyben, de ne legyen igazam. Mindenesetre vele együtt már tényleg túl soknak éreztem a cselekményt semmilyen szinten előre nem mozdító oldalak számát, és ez nem tett jót az összképnek.

Mindezek után jogosnak érzem az aggodalmamat, hogy Bendis ismét, mint már oly sokszor, direkt lelassítja a sztorit szükségtelen jelenetekkel és karakterekkel, elhúzott párbeszédekkel, vagy egyszerűen céltalan merengésekkel és értelmetlenségekkel. Ha ennyire nem tud kitölteni öt felvonást, akkor rövidítsék le a minisorozatot négy vagy három számra, vagy tudom is én, mert ha ez így megy tovább, akkor fennáll a veszélye még két újabb töltelékfejezetnek, majd a végén egy elkapkodott, összecsapott befejezésnek – és ezt senki sem akarhatja. Adok erre most három Peter-Milest az ötből, elsősorban a rajzok miatt, és arra bátorítok mindenkit, hogy ne írja még le a Pókemberek második közös kalandját. Van még remény, hogy Bendis újra magára talál…