KRITIKA Amiről sosem gondoltam volna, hogy valaha bekövetkezik, az most elérkezett: Brian Michael Bendis végleg búcsúzik a Marveltől, és ezzel együtt Miles saját sorozata, a Spider-Man is véget ér. Mivel Jimmy Hudson az előzetesek alapján lassacskán otthagyja az X-Men Blue csapatát, így gyakorlatilag nagyon hamar egyre fog csökkenni az újvilági vonatkozású képregények száma – ez az egy, a Champions pedig legfeljebb hosszabb-rövidebb mellékszerepeket kínálhat majd csupán Milesnak.

Nem csoda hát, hogy a júliusi előzetesekről már nem is tudtam írni nektek, hiszen a jelek szerint a Marvel végleg leépíti még a megmaradt újvilági karaktereit is. Bendis nélkül könnyen lehet, hogy az Újvilág és lakói egyszer s mindenkorra feledésbe fognak merülni, legfeljebb Miles bukkanhat majd fel itt-ott vendégszereplőként. Sötét idők ezek, és ha így megy tovább, bizony a blogomat is kénytelen leszek bezárni, nekünk, újvilági rajongóknak pedig nem marad más, mint az emlékeink egykori kedvenceinkről…

Itt a vége… és az elválás nem is lehetne ennél „bendisesebb”, hiszen akció helyett egyértelműen inkább a párbeszédekre és a karakterek közti interakcióra koncentrál. A visszaemlékezéseket és a legutolsó oldalt leszámítva még a helyszín is végig ugyanaz: egy kórházi szoba, ahol Milest ápolják heteken át a Baljós Hatossal vívott csata után – ami nem mellesleg jól végződött a Bajnokok győzelmével és a Hatos (kivéve Aaron) kézre kerítésével.

Milest valójában nem is a küzdelem, hanem sokkal inkább valamiféle fertőzés dönti le a lábáról, és amíg gyógyul, a szobájában megfordulnak szülei, legjobb barátai és csapattársai, sőt még a hatóságokat sikeresen elkerülő Aaron bácsikája is, aki talán mintha jó útra is térne végre. Ennél személyesebb már nem is lehetne ez a búcsú Bendis számára, tudniillik tavaly ő maga is komoly kórházi kezelésre szorult, és a hírek szerint ez (érthetően) igencsak megviselte testileg és lelkileg egyaránt. Szerencsére felépült betegségéből és új fejezetet nyitott karrierjében a DC-nél – ahogy végül Miles is talpra áll, hogy talán ő is újrakezdje majd egy új sorozatban és egy új íróval (már ha a Marvelnél is így akarják…). Ez a párhuzam író és karaktere között egyszerre szomorú és izgalmas, új lehetőségekkel teli.

Ahogy sorra jönnek a Miles életében oly fontos szereplők, úgy zárulnak le a velük kapcsolatos mellékszálak is. A Bajnokok visszavárják Pókembert a csapatba, Lana megszabadult zsarnoki anyjától, Aaron (mint már említettem) valószínűleg felhagy a bűnözői élettel, Ganke pedig immár hivatalosan is összejött Danikával, aki titokban tartotta Miles szuperhősi kilétét. Még Peter Parker és Tony Stark is felbukkannak egy-egy rövidke vendégszerep erejéig, hogy aztán Bendis azt már az utókorra bízza, mi lesz az a titokzatos szervezet, amelyhez Miles szülei javaslatára talán majd csatlakozik.

A fentebb leírt párhuzam valóság és fikció között lehetőséget biztosít Bendisnek, hogy a történetén keresztül is megköszönje mindenkinek, aki törődött vele és aggódott érte betegsége alatt. Azt, hogy ezt épp Miles segítségével teszi, ismételt bizonyítéka annak, milyen fontos szerepet töltött be ez a kitalált „gyermeke” az életében. Egy ilyen érzelmes, szívmelengető elköszönés közben én még azt is megbocsátottam, hogy milyen lassan vánszorgott előre a cselekmény, mert ugye itt most nem is igazán ez volt a lényeg, lássuk be. Ez a szám inkább szól Bendisről és a végső üzenetéről kollégáinak és olvasóinak, mintsem Milesról – és részemről nincs is ezzel semmi baj.

Pontosan tudtam az eddigi munkássága alapján, hogy Bazaldua a fináléban sem fog csalódást okozni, és így is lett. Ezzel már végképp felnőtt a Milest korábban megrajzoló alkotókhoz, legfőképp persze az őt elsőként papírra álmodott Sara Pichellihez – aki egyébként most visszatért egy aranyos, Milest és Gankét ábrázoló záróoldal kedvéért, még inkább kihangsúlyozva a két srác megingathatatlan barátságát, illetve egyfajta pozitív, reményteljes kicsengést adva a legutolsó oldalnak.

Visszatérve Bazalduára, ennél mesteribben még sosem játszott a szereplők, főként Miles arckifejezéseivel, mint itt. A kába, begyógyszerezett fiú gyakran szinte meg se tud szólalni, annyira gyenge, így ilyen esetekben csakis a mimikájából következtethetünk a benne kavargó gondolatokra. Amikor Aaron megérkezik, akkor mintha csak egy érzelmi hullámvasúton ülnénk: Miles értetlenül, fáradtan néz, majd meglepődik, később valósággal lesokkolódik, végül újra elveszíti az eszméletét. Nyilván a jól eltalált színek és a kihúzás is rengeteget adnak az efféle jelenetekhez, de végső soron mégiscsak Bazaldua viszi a hátán a látványvilágot, szóval újfent tengermély tisztelet neki.

Mi mást is írhatnék még erről a keserédes, utolsó felvonásról? Természetesen szomorú, hogy az egyetlen olyan cím, amelyet még hellyel-közzel újviláginak nevezhettünk, véget ért, ahogy az is, hogy az Újvilág atyja távozott, ugyanakkor ez kétségkívül egy gyönyörű fejezet. Személyes élményre épül, a 18 éve az újvilági Pókemberrel, először Peterrel, majd Milesszal dolgozó író búcsúüzenetét hordozza, és mindehhez a már jól megszokott, csodás rajzok párosulnak.

Vajon mi vár ezután Milesra? Lesz még önálló sorozata? Láthatunk még bárhol újvilági karaktereket a jövőben? Egyelőre semmit sem tudunk, és meg kell mondjam, nem igazán vagyok bizakodó. Hálás vagyok az Ultimate Spider-Man, az Ultimate Comics: Spider-Man, a Miles Morales: The Ultimate Spider-Man és a Spider-Man minden megjelent számáért Bendisnek (igen, még a gyengébben sikerültekért is így utólag visszatekintve), és nosztalgiából, a régi idők emlékére adok most négy és fél Pókfejet az ötből… remélem, nem utoljára.