Új megjelenés! Most már egyre biztosabbnak tűnik, hogy Miles marad az egyetlen hős, akit az Újvilágból átemeltek az új Marvel-univerzumba – na jó, meg van itt talán még egy-két hozzá kapcsolható karakter, mint legutóbb Lana Baumgartner, de ennyi. Rajtuk kívül még olykor fel-felbukkan a gonosztevővé lett Reed Richards, és ezzel be is fejeztük az Újvilág hagyatékának felsorolását. Milyen kár… Izgalmas lett volna látni, mihez kezdenek itt például az újvilági X-ek, hogyan fér meg egymás mellett Jimmy Hudson és az öreg Logan, mit tesz a két Fátum egymással, vagy akár hogyan veszi át a hatalmat Nick Fury az e világi S.H.I.E.L.D.-ben is. Mindezt nagy valószínűséggel már sosem fogjuk látni, de örüljünk annak, amink van, nevezetesen az egykori Újvilág Pókemberének!

A Spider-Man báját leginkább talán az adja, legalábbis nekem, ahogy az ifjú Miles magánélete és szuperhősködése között zsonglőrködik a sztori, mindig kiemelve egy-egy szeletet hősünk iskolai napjaiból, családi drámáiból és baráti társaságából, mialatt persze Pókemberként is meg kell állnia a helyét. Tökjó, bár tegyük hozzá, rendkívül ügyesen kell egyensúlyozni a történetben, hogy soha ne legyen túl sok valamiből valami más kárára. Bendis szerencsére már mestere lett ennek az évek során, igaz, néha ő is túllő a célon, és valahogy megakad vagy akár félresiklik egy-egy írása. Hónapról hónapra drukkolok azért, hogy ilyesmi a Spider-Man oldalain ne történjen, ám mégis, egyszer minden sorozatba becsúszhat egy-egy gyengébb szám…

SPIDER-MAN #4

Univerzum: Új Marvel-univerzum
Írta: Brian Michael Bendis
Ceruzarajz és borító: Sara Pichelli

• Miles még épp csak hozzászokott ehhez a vadonatúj Marvel-univerzumhoz, amikor a média felkapja őt a bőrszíne miatt – plusz most még osztoznia is kell a saját sorozatán egy új mutánssal, akinek a neve… türelem…
• Továbbá New York vezérnője, a Fekete Macska is kivetette a hálóját erre az új Pókemberre. Vérdíjat tűzött ki a fejére, és így már senki sincs biztonságban!

Igen, igen, a borító megint megtévesztő, senki ne számítson nagy összecsapásokra a Fekete Macskával vagy Kalapácsfejjel, sokkal inkább némi tinidrámára és beszélgetésre Milesék új osztálytársával… aki nem más, mint Fabio Medina, azaz Goldballs (nem is tudom, mi lehetne magyarul, talán Aranygolyó, mert az Aranylabdáról Albert Flórián jut eszembe). Bizony, az a Goldballs, akit szintén Bendis alkotott néhány éve az Uncanny X-Men oldalain.

Ja, hogy van köztetek olyan, aki nem tudja, ki az a Goldballs? Nem csodálom: lássuk be, azért nem egy olyan rettentő érdekes karakter, és bőven van az X-Men tagjai között olyan, akik sokkal inkább megérdemelnék ezt a kiemelt figyelmet. Csak hát ők nem Bendis „gyermekei”, mint Fabio. Jól van, elismerem, ha én író lennék, valószínűleg én is szívesebben írnék a saját karaktereimmel, akiket kívülről-belülről jól ismerek és szeretek, de azért az nekem egy kicsit sok volt, hogy úgy állították itt be Goldballst, mintha valamiféle szupersztár lenne. Az ég szerelmére, az a képessége, hogy nagy, arany színű labdacsokat teremt a semmiből! Most komolyan? Érte van oda Ganke és a fél iskola? Tényleg nem lehetett volna egy igazán népszerű, jól bejáratott mutánst választani Fabio helyett?

Ráadásul a beszélgetés Fabióval és Fabióról tizenkét oldalon át zajlik. Tizenkettő. A Bendis-párbeszédek általában élvezetesek, és végső soron most sem rosszak, sőt érdekes témákat vetnek fel (a már korábban pedzegetett bőrszín miatti megkülönböztetéshez most csatlakozik a testsúlyproblémákkal küzdők elfogadottsága), de rettenetesen el vannak nyújtva. Különösen zavaró ez egy ilyen ritkán megjelenő sorozatnál, amit tényleg sokan szeretnek és olvasnak, de így, hogy ennyire átbillent a hangsúly Miles iskolai életére, szinte semmi idő nem maradt Pókemberre. Ami pedig maradt, az is főként azzal telik, hogy hősünk rakéták elől menekül, majd a legeslegutolsó képkockán megjelenik Kalapácsfej, és függöny, ennyi.

Mindemellett Ganke viselkedése is teljesen érthetetlen volt számoma. Lelövöm a poént, bocsi: konkrétan elárulja Fabiónak, hogy Miles Pókember. Gyakorlatileg szinte ezzel kezdi: bemutatkoznak, szia, helló, egyébként a haverom Pókember. Fabiónak, egy karakternek, akivel most beszélgetnek először, és akiről semmit nem tudnak (azonkívül, hogy mutáns és az X-Menben volt). Tényleg így viselkedne egy legjobb barát, akire Miles a legnagyobb titkát bízta? Értem én, hogy miért tette, de teszem azt, pár hét múlva is ráért volna ez, amikor már legalább jobban megismerték a srácot! Elképesztő, és csodálom, hogy Miles nem szakította meg a barátságukat azonnal, ott és akkor.

Huh. Ilyen problémás, megmagyarázhatatlan és csigalassan haladó cselekménnyel öröm volt látni, hogy a rajzok mentették a menthetőt. Pichelli hozta a formáját, az ő stílusával még a hosszú oldalakon át tartó beszélgetős részek is élvezhetőbbek voltak, de persze az akciódúsabb jeleneteknél sem vallott szégyent most sem. Kicsit úgy éreztem, hogy az ő tehetségét is visszafogta ez a fejezet, nem bontakozhatott ki igazán, hiszen alig történt valami említésre méltó. Talán majd legközelebb.

Vegyes érzésekkel álltam fel tehát a Spider-Man 4. számától. Nem értettem, miért kellett ennyi oldalt elvesztegetni Goldballsra, egy harmadrendű X-karakterre. Nem értettem, miért tette azt Ganke, amit tett. És főleg nem értettem, miért nem lehetett egy kicsit felpörgetni az eseményeket, ha már havonta csak egy számot kapunk ebből az amúgy remek sorozatból. Félek, ez volt eddig a leggyengébb felvonás a Spider-Man eddigi rövidke pályafutásából, bár azért még messze nem volt borzalmas sem, úgyhogy legyen ez most három és fél Pókfej az ötből.