Új megjelenés! Elérkeztünk hát Miles és Gwen közös kalandjának negyedik fejezetéhez, és hacsak nem szúrják el rettenetesen a még hátralévő két felvonást, akkor azt hiszem, ez lesz az eddigi kedvenc sztorim a teljes új Marvel-multiverzumban. Tény, hogy a Sitting in a Tree messze nem tökéletes, ahogy azt a korábbi számoknál is írtam, sőt a cselekményt se érzem olyan igazán kiemelkedőnek, de a karakterek, különösen persze a két főhős és bimbózó románcuk bemutatása szerintem telitalálat. Kételkedtem benne, mennyire működhet két különböző világ fiataljai között egy szerelmi kapcsolat, ám ahogy haladunk előre a történetben, egyre több értelmét látom annak, hogy Miles és Gwen egymásra találjanak, és akár valami hosszabb távú érzelmi kötelék is kialakuljon, akár így, a dimenziókon át. Miért is ne? Láttunk már ennél jóval vadabb párosításokat is korábban, szóval hajrá, hadd szóljon, hozzák csak össze őket!

Az meg külön bónusz lehet az íróknak, hogy Miles és Gwen nem ugyanabban a realitásban élnek. Nem egyszer olvastam olyan interjúkat, véleményeket, amelyekben kifejtik, hogy olykor problémásabb kapcsolatban élő karakterekről írni (nem véletlen, hogy Peter Parker sem házas már…) – ugyanakkor Pókember és Pók-Gwen nem tudnának folyton egymás nyakán lógni, szóval nyugodtan ki lehet hagyni őket egymás sorozataiból, akár hosszabb időre is. Csak akkor találkoznának, ha épp egymás világába utaznak, ami pedig, feltételezem, nem történne túl sűrűn. Igaz, ez így azért mégsem lenne egy normális, egészséges párkapcsolat, viszont cselekményvezetés szempontjából mindenképp könnyebb dolga lenne az íróknak: hőseink járnának is egymással, meg nem is, kapnánk is univerzumokon átívelő szerelmet, meg nem is. Kíváncsi vagyok, hasonlóan gondolkodnak-e a Marvelnél… Nos, idővel kiderül!

SPIDER-GWEN #17

Univerzum: Új Marvel-multiverzum
Fejezetcím: Sitting in a Tree 4
Írta: Jason Latour
Ceruzarajz és borító: Robbi Rodriguez
Alternatív borító: Joe Jusko

Ki lehet a rejtélyes gonosztevő, aki Miles univerzumát fenyegeti egészen Gwen világából?!

Ahogy azt már megszokhattuk a Spider-Gwen oldalain, most ismét visszatérünk az egy síkon zajló cselekményvezetéshez, azaz a „Miles a haverjainak mesél”-vonal pihenőre megy a Spider-Man következő számáig. Nem is baj, legutóbb úgyis zavart, hogy többször is emiatt akadt meg a történet…

Na, nem mintha olyan sok minden történne ebben a számban, legalábbis akció terén ne számítsatok nagy izgalmakra. Kapunk két vendégszereplőt Peter Parker és Ms. Marvel személyében, valamint hőseink lekapcsolnak pár rosszfiút, de igazából ennyi, senki nem fogja ide-oda kapkodni a fejét az irgalmatlan pörgésben. Nem, ez egyértelműen egy nyugisabb, beszélgetősebb fejezet, egy afféle „vihar előtti csend” átvezetés a végkifejletbe – és ettől függetlenül én minden képkockáját élveztem! Szerény véleményem szerint a párbeszédek eddig ebben a számban voltak a legerősebbek, ami komoly teljesítmény Jason Latourtól, jár neki az elismerés, hiszen úgymond „hazai pályán” vert most köröket Bendisre, az érzelmes párbeszédek nagymesterére. Ha valaha felmerülne, hogy valaki átvehetné a Spider-Man írói székét Bendistől, az én jelöltem Latour lenne, ezek után már semmi kétségem efelől.

Részemről az abszolút csúcspont a rövid, de annál viccesebb és kínosabb beszélgetés volt Gwen és Kamala között. Már eleve az mosolyt csalt az arcomra, amikor pont Ms. Marvel, Miles azon barátja/csapattársa bukkan fel, akivel a legkevésbé akarhatott találkozni, amíg Gwennel van – tudniillik kettejük között is alakulgatott valami, ami talán több volt már, mint barátság, vagy legalábbis láthattunk nem egyszer erre utaló jeleket. Én magam is sokáig azt hittem, hogy az írók Miles és Kamala összeboronálását tűzték ki célul maguk elé (ami akár valamivel később még meg is történhet), ám úgy tűnik, egyelőre mégis inkább Miles és Gwen lesznek a nyerő páros. Akárhogy is, Miles érthetően feszeng egyszerre mindkét lány társaságában, és Gwen is hamar rájön, hogy rossz ötlet volt magukkal hívni Kamalát, aki egyből megérzi a két Pók közti fellángolást, és ezt Gwen tudtára is adja. Általában nem kedvelem az efféle szerelmi háromszögeket és az azokból adódó feszélyezett hangulatot, viszont itt és most működött: nem húzták el, humoros is volt, és végre talán Gwent is ráébresztette arra, mit is érez valójában Miles iránt.

Sajnos a rajzokról, ha megszakadok, akkor sem tudok pozitívan nyilatkozni… Oké, talán egy fokkal elviselhetőbbek voltak számomra, mint a 16. számban (vagy csak mostanra jobban megszoktam őket), ám Robbi Rodriguez stílusa és az én ízlésem feltehetőleg sosem fognak találkozni. Miles feje néhol egyenesen olyan volt, mintha valami karikatúrából lépett volna elő, és most még a színek sem passzoltak mindenütt. Kicsit mindig rosszul érzem magam, amikor olyan rajzolóról vagyok rossz véleménnyel, akit tudomásom szerint a nagy többség kedvel, de hát ez van, én így gondolom…

Sebaj, ezt leszámítva ez még tényleg egy remek kis sztori, sőt továbbmegyek: talán egy nap beléphet a legnagyobb, klasszikus Pók-történetek közé is, amihez már tényleg csak az kellene, hogy a befejezést is korrektül összerakják, illetve a lezárás is olyan legyen, amiért úgy érezhetjük majd, hogy érdemes volt végigolvasni mind a hat fejezetet (igen, arra utalok, hogy ezek után már kutyakötelességük összehozni Milest és Gwent). A rajzok ellenére erre sem adnék most kevesebbet, mint négy Pók-Gwen fejet az ötből. Várom a folytatást!