KRITIKA Hogy is szokták mondani? „Minden vég egy új kezdet”… Alig egy hónappal az utolsó, még újviláginak mondható sorozat megszűnését követően végre írhatok egy magyar nyelvű megjelenésről, amely ráadásul nem más, mint anno az Újvilág kezdeti, legelső korszakának talán legmeghatározóbb címe, a The Ultimates, azaz A Különítmény első hat számát magába foglaló gyűjteményes kötet. Kötelező vétel minden rajongónak, még akkor is, ha valójában újrakiadásról van szó.

Ráadásul a véletlenek (vagy talán a sors) különös játékának köszönhetően a Több mint ember címre keresztelt alkotás épp az első kiadás tizedik évfordulóján (na jó, plusz pár hét) érkezett meg – tökéletes időzítés, még ha nem is volt szándékos. Aki annak idején valamilyen oknál fogva kimaradt volna az újvilági Amerika Kapitány, Vasember, Thor, Hulk, Óriás és Darázs első közös kalandjából, annak itt a remek lehetőség a pótlásra! Katt tovább, és rögvest kifejtem, miért is kéne így tennetek.

Sokszor, sok helyen olvastam és hallottam már olyat, hogy a The Ultimates rettenetesen túlértékelt, és messze nem érdemelne akkora figyelmet és ajnározást, mint amekkorát kap. Tökéletesen megértem azokat, akik ezen az állásponton vannak, és nem is próbálnám megváltoztatni a véleményüket. Ezzel együtt a megértésüket kérem, mert nekem bizony mindezek ellenére is ez az egyik kedvenc, ha nem a kedvenc képregényem. Nem fogom majd vissza magam, mert számomra valóságos piros betűs ünnep A Különítmény (újbóli) megjelenése, szóval ha valakit zavar az ilyesmi, az talán jobb, ha itt és most abbahagyja az olvasást.

Aki pedig maradt, azzal vágjunk bele! Röviden a tartalomról: Nick Fury tábornok, a S.H.I.E.L.D. vezetője összerak egy különleges képességekkel rendelkező férfiakból és nőkből álló csapatot, a Különítményt, hogy megbirkózzanak a Földre leselkedő állandó veszélyekkel, melyekkel a hadsereg már nem bírna el. A Különítmény tagjává válik a II. világháborús szuperkatona, Amerika Kapitány, aki legutóbbi akciója során egy jégtömbbe fagyott, de most megtalálták és kiolvasztották – és ez egyúttal remek lehetőség arra is, hogy a vérében keringő szuperkatona-szérumot tanulmányozzák. A további tagok: Tony Stark, a milliomos playboy, aki Vasember-páncéljával kíván segíteni az embereknek; Hank Pym és neje, Janet Pym, a két méretváltoztató tudós, kódnevükön Óriás és Darázs; valamint Thor, aki asgardi istennek vallja magát, és ugyan eleinte nem mutat érdeklődést a csapat iránt, de később hihetetlen ereje jó szolgálatot tesz a többieknek. A S.H.I.E.L.D. különleges bázisán, a Triskelionban kapnak szállást. Itt dolgozik a tudós Bruce Banner is, aki egy félresikerült szuperkatona-szérum hatására Hulkká változott már egyszer, és most újra átváltozik dühében és elkeseredettségében, amiért nem tudja megfejteni a szérum titkát, továbbá mert barátnője, Betty Ross mással találkozgat. A Különítmény tagjai első küldetésük során a tomboló Hulkot állítják meg.

Ettől így első olvasásra valószínűleg senki nem vágja hanyatt magát, és talán most sokan azt gondoljátok magatokban, hogy „oké, egy újabb csapat-eredettörténet, amiből már láttunk kismilliót, nyilván ez sem más, mint a többi”. Elismerem, van ebben az állításban némi igazság, ám mégis hatalmas hiba lenne egyszerűen így beskatulyázni a The Ultimates első felét. Ha nem tekintünk a felszín mögé, és csak felületesen olvassuk a fejezeteket, akkor valóban nem kapunk többet, mint néhány karakter újvilági verziójának bemutatását, a Különítmény megalakulását, illetve a közvélemény reakcióját ezekre az új hősökre. De próbáljunk meg most egy kicsit a sorok közé látni, és akkor, ne adj’ Isten, talán még valami mélyebb tartalomra is lelünk…

Az „őrült zseni” (vagy zseniális őrült…?) Mark Millar, akit egyébként nem véletlenül nevezünk Brian Michael Bendis mellett az Újvilág másik atyjának, nagyon komolyan vette a feladatát, hogy modern, XXI. századi környezetbe ágyazza a Bosszú Angyalait, akiknek még a nevét is megváltoztatta. Minél inkább ki akarta hangsúlyozni, mennyire más ez a brigád, mint a klasszikus változat, ezért lettek végül ők az „Ultimates”, egy ismerős, mégis merőben más társaság, mint amit korábban megszokhattunk, sokkal inkább egy különleges, a kormány által támogatott katonai osztag, mintsem szuperhőscsapat. Ezenfelül a politika és a média egy efféle képregényhez képest szintén meglehetősen kiemelt szerepet kaptak, ami mai szemmel nézve nem annyira szokatlan, de képzeljük magunkat 2002-be, az eredeti megjelenés évébe – akkor bizony még ez messze nem volt annyira bevett írói gyakorlat, mint napjainkban, pláne nem a Marvelnél. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy egyáltalán nem volt ilyesmire példa ezt megelőzően, de, teszem azt, George W. Bush és Nick Fury értekezése arról, hogy Amerika Kapitány menőnek számít-e még, vagy sem, vagy épp Larry King nem mindennapi interjúja Tony Starkkal azért mégiscsak olyan jelenetek, amelyek (számomra legalábbis) meglepően újszerűek és „valóságszagúak” voltak. Ez a fajta történetírás lett a szememben a mérvadó ebben a műfajban, és visszavonhatatlanul az Újvilág „rabjává” tett.

Ebben rejlik tehát szerintem A Különítmény varázsa: a világteremtésben és a klasszikus hősök elhelyezésében egy minden korábbinál „valódibb” univerzumban. Részemről mindig is érdekesebbek voltak a való életre, főként az ezredforduló utáni Egyesült Államokra való reflektálások, mint, mondjuk, az akciójelenetek – amelyekből nincs is sok, teszem hozzá, még Hulk őrjöngésével együtt sem. Persze ha már a „nyugisabb”, párbeszédekre építő oldalak vannak túlsúlyban, akkor nem árt, ha mindehhez érdekesen megírt szereplők is társulnak, akik között izgalmas interakciók alakulhatnak ki. Ezen a ponton szinte már hallom is lelki füleimmel a tömeg zúgását: „Érdekes szereplők? Tony Stark arrogánsabb és részegesebb, mint bárhol máshol ezelőtt, Bruce Banner egy savanyú, vesztes alak, Hank Pym bántalmazza a nejét, Janet házas asszonyként másokkal flörtöl, Thor egyszerűen nagyképű, Steve Rogers pedig egy brutálisan erőszakos, csőlátású katona!” Pontosan, és épp ettől érdekesek! Nem igazán pozitív hősök, akikkel bárki is szívesen azonosulna, ez tény, hanem esendő emberek, akik részben a körülmények miatt, részben a saját hibájukból és rossz döntéseik következtében jutnak oda, ahova, illetve lesznek olyanok, amilyenek. Külön-külön ilyen formában feltehetőleg egyikük sem vinne el a hátán egy sorozatot, ám így, összerakva, egy csapatban a magam részéről remekül szórakoztam rajtuk, és kíváncsian vártam, hogy lehet egy ilyen szedett-vedett bagázsból az Újvilág legütőképesebb alakulata.

Vitázhatnánk arról, hogy hosszabb távon mennyire volt jó ötlet a klasszikus önmagukból ennyire kifordult figurákat alkotni, de szerintem ne szaladjunk előre: ha engem kérdeztek, itt és most működtek. Szereplőink jellembeli hibái és belső démonai csak még közelebb hozzák őket a modern olvasóhoz, hiszen láthatjuk, hogy bizony az egekig magasztalt szuperhősök sem tökéletesek, sőt, egy-kettő közülük kifejezetten ellenszenves. Gyarló emberek (még Thor is, aki tulajdonképpen isten) teli frusztrációval és komplexusokkal, akik mégis, minden különbözőségük ellenére valahogy megtalálják a közös hangot és képesek összekovácsolódni a nagyobb jó érdekében. Millar nem titkoltan már akkoriban így képzelte el a Bosszú Angyalai első mozifilmes szereplését, és ezt még külön ki is hangsúlyozta az egyértelműen Samuel L. Jacksonról mintázott Furyval, illetve azzal a jelenettel, amelyben a Különítmény tagjai azt tárgyalják, vajon ki játszhatná őket egy róluk készült filmben. Nagyszabású, mozis kasszasikert írt képregényes formában, amely aztán, lássatok csodát, valóban egy hatalmas költségvetésű mozifilm, a Bosszúállók alapja lett.

A Különítmény sztoriját lehet tehát gyűlölni és szeretni, ám az kétségtelen, mekkora hatással volt a képregényiparra megjelenésekor és még bőven utána is. Egy olyan korban, amikor a Marvel még mert kockázatot vállalni, és nem elsősorban a gyerekeknek és fiataloknak akart kedvezni. Egy olyan korban, amikor még nem csupán a mozifilmek és tévésorozatok farvizén próbáltak evickélni a képregényeikkel. Egy olyan korban, amikor még a képregényt követték a filmek, és nem fordítva.

Ugyan a sztoriról azt írtam, lehet gyűlölni és szeretni, a rajzokkal kapcsolatban már jóval nehezebben tudok elfogadni bármilyen érvet Bryan Hitch fantasztikus munkája ellen. Ízlések és pofonok, hogyne, na de aki a The Ultimates látványvilágában bármi komoly kivetnivalót talál, nos… annak rendkívül jó szeme lehet, vagy csak szimplán nem bírja elviselni a realisztikus ábrázolásmódot, mert én bizony még ennyi év után is minden idők egyik legtökéletesebben megrajzolt képregényének látom.

Akárhogy nézem, Hitch stílusa messze kiemelkedik nemcsak az akkori, de a mai alkotók köréből is – pedig, szerencsére, nem vagyunk híján a roppant tehetséges rajzolóknak, ám Hitch egész egyszerűen egy teljesen más szintet képvisel. Ma már el se tudnék képzelni mást, aki akár csak megközelítőleg hasonló színvonalon tudta volna papírra vetni Millar forgatókönyvét. Tulajdonképpen a lehetetlent hozta létre: egy minden tekintetben filmszerű képregényt, amely egyes jeleneteinek kidolgozottságával még napjaink leglátványosabb mozifilmjeit is megszégyeníti.

A pontot a szintén mesteri kihúzás és színezés teszik fel az 'i'-re. Az eleve sötét hangulatú történethez jószerint színekben is sötétebb képkockák társulnak, amelyek azonban még ennek ellenére is átláthatóak és követhetőek, akár a mocskos, vérrel áztatott II. világháborús nyitányban, akár a Hulkkal folytatott éjjeli küzdelemben Manhattan utcáin. Semmit sem bíztak a véletlenre és semmit sem spóroltak ki: az utcákon nyüzsög az élet, a hátterek és az előterek ugyanolyan részletgazdagsággal tárulnak elénk, továbbá még a mellékszereplők is egyedi, egyből felismerhető vonásokkal bírnak.

Az egész világ él és lélegzik, és egyetlen pillanat alatt képes beszippantani bárkit. Ha nem ez a képregényrajzolás csúcsa, akkor nem tudom, mi.

Amennyiben lesz is még valaha újra bármilyen újvilági sorozat a Marveltől, nagy valószínűséggel az első korszak, azon belül is elsősorban az Ultimate Spider-Man és a The Ultimates sikerét már sosem fogják tudni megismételni. Főként az utóbbi olyan szinten kavarta fel az állóvizet, hogy annak hullámait talán még ma is érezni több médiumon keresztül. Elfogult vagyok, persze, de akkor is hiszem, hogy nemcsak az Újvilág, de úgy általában a Marvel és a szuperhősös sztorik rajongóinak is kötelező vétel legalább A Különítmény első kötete, aztán mindenki eldöntheti, benevez-e majd a folytatásra is (valamikor jövőre a Nagy Marvel-képregénygyűjtemény 45. kötetében, szóval türelem…).

A korábbi köteteknél már megszokott, kemény borítós, profi minőségű kiadványban egyébként helyet kapott a már kötelező borítógaléria, egy kis klasszikus-újvilági összehasonlító galéria, egy-egy rövid ismertető az íróról és rajzolóról, ám az első, 2008-as kiadás újvilági összefoglalója sajnos már nem. Cserébe viszont most először olvasható magyarul a sorozat hatodik fejezete, amely annak idején kimaradt az első gyűjteményből, szóval többek között ezért is érdemes lecsapnia rá azon változat birtokosainak is. Viszont ha már itt tartunk, most végre hangot adhatok egy számomra súlyos negatívumnak, amely ugyanúgy vonatkozik a Nagy Marvel-képregénygyűjtemény és a konkurens DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény köteteire is: miért hiányoznak mindből a fordítók nevei? Ők legalább annyira fontos szereppel és akkora felelősséggel bírnak, mint az írók és a rajzolók, ennek ellenére egyetlen kiadványban sem nevezik meg őket valamilyen számomra érthetetlen okból. Hiszitek vagy sem, nem személyes indokok vezérelnek, de tényleg nem értem, mi végre nem kaphatják meg fordítóink legalább ezt a minimális elismerést ezekben a gyűjteményes kiadványokban. Rejtély.

Végső értékelésként természetesen simán megadom a négy és fél S.H.I.E.L.D.-logót az ötből, és csakis azért nem ötöt, mert a kötetben található hat fejezetből öt, akárhogy nézzük, már ismétlés a magyar olvasótábornak. Amint kijön a folytatás (és nagyon drukkolok, hogy kijöjjön), az már tutira megkapja majd tőlem a maximális pontszámot, nem is kérdés. Csak győzzük kivárni…