KRITIKA Most, hogy a Miles körüli pörgés lassan alábbhagy, bizony fel kell kötnie a gatyát új írójának, Saladin Ahmednek, hogy fenntartsa az olvasói érdeklődését. Decemberben hatalmas löketet adhatott a Miles Morales: Spider-Man nyitányának a Pókember: Irány a Pókverzum, a Spider-Geddon befejezése, valamint a PS4-es videojáték, amelyhez még akkor is jöttek ki újabb kiegészítők – plusz az 1. számokat alapból többen szokták venni bármiből, mint a későbbieket.

Mint tudjuk, sajnos az ígéretes start nem feltétlenül garancia a hasonlóan színvonalas folytatásra, ám Bendisnek sikerült többnyire minőségi fejezeteket írnia az újvilági Pókemberekkel töltött hosszú-hosszú ideje alatt, akárhányszor is indították újra a sorozatot. Nagyon bízom benne, hogy ez Ahmednek is menni fog, mert a kezdéssel tényleg rendkívül meg voltam elégedve. Lássuk hát, miképpen folytatódnak az ifjú Miles kalandjai, és bízzunk a sikerben!

Nem egyszer írtam már, és most újra megteszem: Milesnak óriási szüksége lenne végre saját gonosztevőkre, olyanokra, akiket nem Petertől „kap kölcsönbe”. Amióta átkerült az új Marvel-univerzumba, többnyire klasszikus Pók-gonoszokkal csapott össze, olyanokkal, akik inkább Peter ellenfelei – az egyedüli kivétel Aaron bácsikája volt, illetve Lori Baumgartner, az idősebb Bombázó. Egyelőre sajnos Ahmed sem alkotott hősünk mellé egy igazán jelentős, veszélyes, csakis Mileshoz kapcsolható főgonoszt, és inkább olyan régi, ismerős figurákhoz nyúlt, mint Rínó és Sírkő.

Szerencsére azért egy kicsit csavart a már jól megszokott recepten azzal, hogy Rínó ezúttal nem ellenség, hanem barát, vagy legalábbis nyomozópartner az ifjú Pókember oldalán. Kétségtelenül ez az ötlet a fejezet legeredetibb és legjobban működő eleme, mintha csak a Furcsa pár szuperhősös változatát látnánk megelevenedni a képregény oldalain. Mivel Rínót most épp nem körözik semmiért, és a céljai megegyeznek Mileséval, egy mindkettejük számára előnyös, ideiglenes szövetségre lépnek, melyben Pókember az ész, Rínó pedig az izom. A nyurga tinédzser és bitang nagydarab társa együtt indulnak hát bűnt üldözni, és ez megannyi poén alapjául szolgál, amelyek között olyan is akadt, amelyen én hangosan felnevettem. Meglepő módon viszont olykor-olykor egészen komor hangvételt ütnek meg a duó párbeszédei, így megismerhetjük Rínó egy drámaibb oldalát is, amikor az elhunyt kedvese vagy épp a termete miatti komplexusa kerül szóba.

Ne feledjük persze, hogy főhősünknek párhuzamosan kell szuperhősként és az iskolában is helytállnia. Ahmed továbbra is nagy hangsúlyt fektet Miles magánéletére, hogy minél inkább érzékeltesse, mennyi szerepben kell jól teljesítenie nap mint nap: ő nemcsak Pókember, hanem egy nívós iskola diákja és barát is. A központi karakter egyszerre több oldalának történő bemutatása nyilván ugyanígy megvolt/megvan Peternél is, vagy bármely másik Pókembernél/Póknőnél, de hát nekik épp ez a lényegük, a bájuk, amely oly közelivé és elérhetővé teszi őket számunkra, ezért természetes, hogy Ahmed sem kívánt ezen változtatni. Alváshiány, a folyamatos segíteni akarás és lelkiismeret-furdalás, az állandó, makacs tenni akarás – ezek mind-mind gyakorlatilag már-már elengedhetetlen összetevői bármely Pók-sztorinak. Feltehetőleg a továbbiakban is gyakran láthatjuk majd Milest maszk nélkül, egyensúlyozva civil és titkos élete között, és részemről ennek így is kell lennie.

Visszatérve Pókember és Rínó nyomozására, ketten egyesült erővel végre eljutnak az igazi gonosztevőhöz, aki galád módon gyerekekkel végezteti a piszkos munkát: Sírkőhöz. Kár, hogy ezúttal is egy klasszikus, sokkal inkább a Peter-féle Pókember ellenfeleként számon tartott gaztevőről van szó, na de sebaj, legalább kapunk egy menő kis akciójelenetet vele (bár kissé nevetségesnek tartottam, hogy Miles és Rínó közösen is alig-alig tudják legyőzni őt…). Mindezt aztán egy váratlan karakter felbukkanása zárja a felvonás legvégén, mi pedig tűkön ülve várhatjuk a jövő havi folytatást.

Gyakorlatilag ez alkalommal ennyi, vagyis érezhetően belassult valamelyest a cselekmény, hogy helyet szoríthassanak a nyomozásnak, a párbeszédeknek, az iskolai életnek, illetve legfőképp a furcsa pár összeszokásának. Sebaj, ami engem illet, szerintem ez a többnyire nyugisabb fejezet még mindig pörgősebb volt, mint Bendis egy-egy, olykor csigalassan vánszorgó száma, továbbá volt benne új szereplő, akció, dráma, humor… Szóval korrekt volt ez így, na.

A rajzokkal nem kívánok sok időt tölteni – na, nem azért, mert bármi baj lenne velünk, épp ellenkezőleg! Garrón egyszerűen fantasztikus, csak hát már nem igazán tudok több dicséretet kitalálni, mint legutóbb. 

Egyszerűen lehetetlen betelni azzal a részletes ábrázolásmóddal, amelyben a képregény minden egyes oldalán, minden egyes képkockájában gyönyörködhetünk. Miles Pók-szerkója talán még soha, senkinél nem nézett ki ennyire menőn, Rínó brutális méretei a hozzá képest apró Pókember mellett már eleve megadják a humoros alaphangulatot, és persze a mellékszereplők is változatlanul, egytől egyig egyediek, jól megkülönböztethetők, legyen bármilyen apró szerepük.

A látványvilág tehát nekem hibátlan, magasan az egyik legszebb és legkidolgozottabb, amit képregényben valaha láttam. Csak így tovább!

Jöjjön hát az „ítélet”! Képes volt a sorozat tartani a nyitány színvonalát? A mozifilm, videojáték és egyebek nélkül is fenn tudja majd tartani az olvasók érdeklődését? Hosszú távon is a Bendis-éra méltó utódjának bizonyulhat?

Természetesen mindegyik kérdésre még nem tudhatom a választ, ám az én személyes véleményem az, hogy Ahmed és Garrón kiváló párost alkotnak, akik izgalmas irányban indultak el. Ha ezt a szintet tartani tudják a jövőben is, én a magam részéről elégedett leszek. A rajzok tökéletesek, a forgatókönyv már kevésbé (a cselekmény belassulása, főleg a fejezet első felében, valószínűleg nem nyeri majd el mindenki tetszését), ugyanakkor kapunk mindenből egy keveset: humorból, akcióból, komolyabb és könnyedebb részekből egyaránt, valamint Pókember és Rínó mellett pár mellékszereplő is fontos elemévé válik a történéseknek.

Mindent összevetve bátran kijelenthetem, hogy egy remek képregénnyel van dolgunk, amely ugyan tagadhatatlanul veszített valamicskét a varázsából, hiszen az 1. szám még az újdonság erejével hatott, azért még így is csak ajánlani tudnám bárkinek. Négy Pókfej az ötből.