KRITIKA Ahogy megígértem, íme az Absolute Carnage 2. számának egyik mellékága, az Absolute Carnage: Miles Morales részletesebben kivesézve! Hű, nem gondoltam volna, hogy ilyen jó érzés lesz újra egy Milest is főbb szerepbe állító eseményről írni a Spider-Geddon és a Spider-Men II… hm, hogy is fogalmazzak… vitatható és legjobb esetben is hullámzó színvonalú felvonásai után. Bár az is igaz, nem tagadom, hogy Vérontóval engem bármikor kilóra meg lehet venni.

De vajon tényleg kifizetődő lesz majd az Absolute Carnage iránt érzett eddigi rajongásom? Képesek lesznek a fővonal mellett értékelhető mellékszálakat is kiadni? Nem fog elveszni Miles a rengeteg karakter és szerteágazó cselekmény forgatagában? Lehet, hogy végül ennek is nagyobb lesz a füstje, mint a lángja, ahogy a legtöbb Marvel-eseménynél az utóbbi években? Nos, én a magam részéről a lehető legpozitívabban kezdek neki ennek az új minisorozatnak, és majd meglátjuk…

Egy nagyobb eseményhez köthető mellékág esetében sokszor zavart okozhat, amikor egy olyan karakterre fókuszálnak benne, akinek közben önálló sorozata is van. Hiszen mihez kezdjen ilyenkor az egyszeri, a képregényes univerzumok világában még nem annyira jártas olvasó? Vegye meg ezt is, még akkor is, ha nincs tisztában a főszál történéseivel? Vagy maradjon csak a kérdéses szereplő saját címénél, amely közben halad a maga medrében? Egyáltalán összefügg egymással a kettő? Amennyiben mindent érteni akar, meg kell vennie minden egyes kapcsolódó kiadványt?

Ha mindezeket megoldani nem is lehet, legalább a következetes, egységes írói stílus megőrizhető, amennyiben ugyanarra a személyre bízzák a mellékszál forgatókönyvét, aki a főhős mindettől függetlenül megjelenő képregényét is jegyzi – azaz esetünkben Saladin Ahmedre. Mivel az ő tolmácsolásában érkeznek az Absolute Carnage: Miles Morales fejezetei, abban legalább biztosak lehetünk, hogy hasonló élményre számíthatunk, mint a Miles Morales: Spider-Man oldalain. De… álljon meg a menet, hiszen a Miles Morales: Spider-Man eddigi színvonala elképesztő módon hullámzott, és hol felejthetetlenül izgalmas, hol pedig bődületesen unalmas felvonásokat kaptunk! Ez most akkor hol fog elhelyezkedni ezen az igencsak széles skálán?

Lelövöm a poént, hogy ne kelljen a lap aljára görgetnetek: valahol középtájt. Úgy tűnik, Ahmed kissé elveszett az Absolute Carnage rengetegében, és a lehető legkisebb rizikót vállalva egy faék egyszerűségű sztorit dobott össze, amelyben végig csupán összecsapások váltogatják egymást: Miles hol a Skorpióval, hol Vérontó seregével hadakozik, és… ennyi. Egyetlen hosszú csatajelenet. Ezen belül persze azért akadnak emlékezetesebb momentumok, főleg a karakterábrázolásban, amely Ahmed egyik erőssége a Miles Morales: Spider-Man számaiban is. Miles és a Skorpió például tökéletes ellentétei egymásnak, így remekül összepasszolnak mint hős és gonosztevő, látványosan kidomborítva egymás tulajdonságait. Az ifjú Pókember a végletekig idealista, ragaszkodik az elveihez, és azt gondolja, legalább a közös ellenségeikkel vívott küzdelem alatt megbízhat a Skorpióban – ez a tévedés okozza végül a vesztét. Vele szemben pedig ott van Gargan, a kegyetlen gyilkos, akinek nem számít senki és semmi, csakis a saját túlélése. Gondolkodás nélkül végez bárkivel, aki az útjába áll, és még Milest is orvul hátba támadja, hogy ő maga kereket oldhasson az egyébként rá vadászó szimbióták elől.

Kár, hogy ezeken túl más egyebet nemigen lehet leírni a cselekményről. Mindenképp ajánlatos elolvasni előtte az esemény fővonalának számait, hiszen azok nélkül nem feltétlenül lesz érthető, ami itt történik – ugyanakkor azoknak az ismeretében ez a minisorozat eddig nem sok újat adott hozzá a nagy egészhez, mindössze Miles szemszögéből mutatja be, amit az Absolute Carnage 2. számának végén láthattunk. Illetve többé-kevésbé azt, mert mintha az írók, vagy a szerkesztők nem egyeztettek volna, és így Miles foglyul ejtése mindkét kiadványban kissé másképp zajlik le… Sőt, nem is annyira kissé. Kínos, főként mert ugyanazon a napon jelent meg a két képregény. Ennyire nincs meg az összhang és kommunikáció a Marvel alkotói között?

Federico Vicentini rajzaival most találkoztam életemben először, ami talán nem is csoda: ha jól tudom, ez az első nagyobb dobása a Marvelnél. Nyilván kiváló lehetőség volt számára épp egy esemény egyik minisorozatában megvillantania tehetségét, és ezúton is gratulálok neki, szerintem igazán szép munkát végzett. 

A karakterek úgy néznek ki, ahogy kell, a háttereket és az utcákon bámészkodó járókelőket sem spórolta le, az akciójelenetek pedig egytől egyig látványosak és pörgősek. Az utolsó, megrázó oldalt is nagyon odatette, és csak azt sajnálom, hogy lassabb, drámaibb, inkább az érzelmeket előtérbe helyező részekben ez alkalommal nem mutathatta meg tudását, hiszen olyan ebben a számban egyáltalán nem volt. Talán majd legközelebb.

Összevetve a stílusát Ryan Stegman (Absolute Carnage) vagy Javier Garrón (Miles Morales: Spider-Man) szemkápráztató részletességgel papírra álmodott képkockáival, Vicentini persze még bőven alulmarad, de véleményem szerint ez akkor is egy bravúros kezdés, és semmi oka szégyenkeznie, sőt, büszke lehet magára. Kíváncsian várom, miként alakul és fejlődik majd a rajztudása a közel- és a távolibb jövőben!

No, akkor most kanyarodjunk vissza a bejegyzés elejére, és, mintegy keretbe foglalva a kritikát, lássuk az ott feltett kérdésekre a válaszokat:

Hiszen mihez kezdjen ilyenkor az egyszeri, a képregényes univerzumok világában még nem annyira jártas olvasó? Vegye meg ezt is, még akkor is, ha nincs tisztában a főszál történéseivel? – Attól tartok, azt kell mondanom, ezt a kiadványt csakis annak tudom ajánlani, aki már túl van az Absolute Carnage első két felvonásán. Azok nélkül nem igazán érthető, önmagában pedig annyira nem élvezetes, hogy megérje beruházni rá. 

Vagy maradjon csak a kérdéses szereplő saját címénél, amely közben halad a maga medrében? Egyáltalán összefügg egymással a kettő? – Ahmed sztorija ugyanazt az ingatag színvonalat hozza itt is, mint a Miles Morales: Spider-Man esetében, a rajzok viszont ott kétségtelenül kidolgozottabbak. Aki tehát csupán Milesra kíváncsi, az jobban jár a saját, önálló, eseménytől független sorozatával. 

Amennyiben mindent érteni akar, meg kell vennie minden egyes kapcsolódó kiadványt? – Azt azért nem, mint írtam, elég csupán a fővonal ismerete. Legalábbis egyelőre.

Itt van tehát nekünk egy minisorozat nyitánya, amely előismeret nélkül annyira nem szól nagyot (de még azzal együtt sem), korrekt, ám nem kiemelkedő rajzokkal, és egy egész fejezeten végighúzódó csatával. Semmi több. A karakterek végül is jók, és a történet ezután még bármilyen irányt vehet, szóval… legyen ez most három Vérontó az ötből, és hozzá kell tennem, meglehetősen csalódott vagyok. Többet vártam.