KRITIKA Ugyan azt nem mondhatjuk, hogy el lennénk kényeztetve magyar nyelvű újvilági kiadványokkal, de egy ideje minden évre jut legalább egy-két képregény kedvenc univerzumomból, és én már ezért is hálás vagyok. A Nagy Marvel-képregénygyűjtemény után ez alkalommal egy vadonatúj sorozat, a Marvel Albumok nyitányában látogathatunk el az Újvilágba, azon belül is annak harmadik korszakába, amikor már az új Pókember, Miles Morales aktívan ténykedett.

Ezúton is köszönet a Kingpin kiadónak, amiért ennek az időszaknak az egyik legerősebb sztorija, a Spider-Men immár magyarul is elérhetővé vált – őszintén szólva én nem is reméltem, hogy ez az esemény egyhamar (vagy valaha) megjelenik kis hazánkban. Peter és Miles első találkozásáról egyébként már korábban közzétettem egy összefoglalót, amelynek egyes részleteit ebben a kritikámban is felhasználtam, ám most a magyar kiadás tiszteletére jobban kifejtem a véleményem.

A félreértések elkerülése végett gyorsan tisztázzuk: jelen kritika csak és kizárólag a Pókemberek fejezeteiről szól, a Venom pere (lévén nem újvilági sztori) véleményezését itt ne keressétek. Okés? Rendben, akkor csapassuk:

Történt egyszer, még az Újvilág harmadik korszakában, hogy a Marvel úgy döntött, ideje egymásnak ereszteni a klasszikus Marvel-univerzumot és az Újvilágot, és kivel mással is kezdhették volna a dimenziók közötti utazást, mint Pókemberrel. Jobban mondva Pókemberekkel. Ez a döntés meglehetősen negatív visszhangot váltott ki a rajongókból, hiszen korábban többször is úgy nyilatkoztak az Újvilágról, hogy ez egy különálló, független világ, ahova nem lesz átjárás a klasszikus Marvel-univerzumból, illetve fordítva.

Aztán jött Brian Michael Bendis és Sara Pichelli, és mindenkit szépen helyre raktak. Az ő hozzáértő kezeik között készült a Spider-Men öt fejezete, amelyeket olvasva minden rajongó és kritikus kétkedése elszállt. Az Újvilág egyik legjobb sztorija született meg a két Pókember találkozásából, amelynek azóta már a folytatása is elkészült. A két univerzum közötti kapcsolat ezzel végképp megerősödött, és ma már ott tartunk, hogy Miles át is került a Marvel-univerzumba, hátrahagyva az Újvilágot. Ez persze nagy valószínűséggel megtörtént volna a Spider-Men nélkül is, de tény és való, hogy ez az esemény kiválóan mutatta be a klasszikus Marvel-univerzum és az Újvilág, azon belül is a Pókemberek első találkozását.

A történet szerint a klasszikus Pókember, azaz Peter leleplezi régi ellenségét, Mysteriót, amint egy másik realitásba, konkrétan az Újvilágba nyit átjárót, amely véletlenül őt is beszippantja. Odaát csatlakozik hozzá az ottani Pókember, Miles, hogy közös erővel folytassák a nyomozást – ám eleinte nyilván nem megy minden simán, és idővel a S.H.I.E.L.D. is bekapcsolódik a buliba.

A cselekményről egyelőre ennyit, az igazán megrendítő fordulatok úgyis majd a folytatásban érkeznek. Higgyétek el, nem fogtok csalódni: Bendistől, szokásához híven, lebilincselő, drámai, valamint minden tekintetben minőségi sztorit kapunk. Bevallom férfiasan, én is megijedtem, amikor először jelentették be a két univerzum találkozását, sőt, egyike voltam az esemény legnagyobb ellenzőinek. Ám ahogy mindenki mást, engem is meggyőzött végül Bendis és Pichelli alkotása, és ha az első fejezet után még nem is, a második végén már egyértelműen éreztem, hogy ezt kár lett volna kihagynom.

Természetesen semmi sem lehet tökéletes, így azért a Pókemberek kapcsán is van egy szőrszálhasogató problémám, nevezetesen a sztori főgonosza, Mysterio. Aki olvasta, az emlékezhet, hogy újvilági, „szellemfejű” formájában ő először az Ultimate Spider-Man Annual 3. számában lépett színre (ez magyarul sajnos nem jelent meg), még az első korszakban, majd a második korszakban több ízben is összecsapott Pókemberrel. Bendis akkortájt többször is elmondta, hogy a Zöld Manó félreállításával új főellenség kellett Peternek, és ezt a szerepet Mysteriónak szánta. Így is lett, a megállíthatatlan gonosztevő valóban kemény ellenfélnek bizonyult, és eleinte még a kilétét sem sejthettük, így egy izgalmas rejtély is körüllengte a karakterét. Aztán jött Peter halála, a Zöld Manó hirtelen csak úgy felbukkant, Mysterio pedig kispadra került anélkül, hogy istenigazából kibontakozhatott volna.

Na persze ennyivel nem lehetett lezárni a történetét, ezt Bendis is érezhette, így a Pókemberek indulásakor végre visszatért, éééés… kiderült, hogy a klasszikus Mysterio az. Paff. Ez a fordulat nekem nem igazán tetszett, kicsit ötlettelennek hatott, sőt, erőltetettnek, hogy valamiképp össze tudják hozni a két realitást egymással. Viszont ha már így alakult, cserébe legalább Bendis tényleg ügyesen építgette a karaktert ezután, ez dicséretes, ám valami kis hiányérzet akkor is maradt bennem – ez lett volna az újvilági Peter Parker nagy ellensége, egyszerűen a klasszikus Mysterio, akit már oly sokszor elvertek korábban?

Na jó, ez volt a feketeleves, innentől kizárólag pozitívumokat tudok sorolni! Ahogy azt Bendis gyakran teszi, most is nagyon erős hangsúlyt fektetett a karakterdrámára, és ez szerintem mindenképp a történet előnyére válik, még ha olykor be is lassítja a cselekményt. Ha engem kérdeztek, Peter és Miles párbeszédei, vagy a rövid, de annál emlékezetesebb beszélgetés Nick Furyval még élvezetesebbek is, mint a Mysterio elleni csatajelenetek. Bendis ráérősen mesél, hagyja, hogy Peter ismerkedjen az Újvilággal, hogy rácsodálkozzon az ottani életre, és nem ereszt rá azonnal több tucat újvilági karaktert. Épp annyi szereplővel dolgozik, amennyi feltétlenül szükséges, és véleményem szerint ebben rejlik a Spider-Men sikerének a kulcsa: egy univerzumokon átívelő esemény ez, amely mégis képes bensőséges és karakterközpontú maradni.

Sara Pichelli Miles társalkotója, az első, aki megtervezte és megrajzolta őt. Ha Bendis a karakter „apja”, akkor kétségtelenül ő az „anyja”, nem kevés gyakorlattal a háta mögött, ha az Újvilág illusztrálásáról van szó. A stílusa nekem az Ultimate Comics: Spider-Man oldalain is nagyon bejött, és nincs ez másként itt sem: a klasszikus Pókembert ugyanolyan profizmussal alkotta meg, mint az újvilágit, jól elkülönítve kettejüket, így ránézésre is világos, hogy Peter már felnőtt, míg Miles még csupán gyerek.

Mysterio és Fury is azonnal felismerhetők és aprólékosan kidolgozottak, továbbá Pichelli kisasszony láthatóan a hátterek, illetve a mindössze pár képkocka erejéig felbukkanó mellékszereplők esetében sem spórolt az idejével, mindent és mindenkit kellő részletességgel ábrázolt. Egyetlen apró hibaként talán az itt-ott kihalt utcákat tudnám említeni, amelyek furcsán hatnak a mindig nyüzsgő New Yorkban, de ez tényleg egy alig észrevehető semmiség, végső soron a rendkívül pozitív összképen nem változtat.

Ízlések és pofonok, de akinek hozzám hasonlóan tetszik Pichelli munkássága, annak igazi látványorgiában lesz része az akciódús folytatásban!

A Pókemberek különös kettőssége, miszerint egyszerre fontos mérföldkő és esemény (a két univerzum első találkozása), valamint egy visszafogott, kisebb léptékű, lazább sztori (épp megfelelő mennyiségű akcióval és drámával) a leginkább erre a két nyitófejezetre jellemző. Ha engem kérdeztek, remek kiindulópontja ez a történet a klasszikus Marvel-univerzum és az Újvilág közös útjának, egy afféle kis bevezetése annak, amely a későbbiekben következik: a két realitás egyre szorosabb kapcsolatának, végül pedig Miles végleges „átköltöztetésének” Peter mellé a Marvel-univerzumba.

Ami a magyar kiadást illeti, én pillanatok alatt hozzászoktam a Lucky Luke- és Asterix-képregényeknél megszokott albumos formátumhoz, és valódi gyönyör volt Pichelli rajzait ilyen extra méretben viszontlátni. A fordítás is, sőt úgy általában a teljes kiadvány a szokásosan magas Kingpin-színvonalat képviselik, szóval úgy gondolom, nem lehet okunk panaszra. Örültem volna egy Milesról szóló részletesebb dokumentációnak, de idővel hátha arra is sor kerül majd.  

Részemről egyaránt tudom ajánlani a klasszikus és az újvilági Pókember kedvelőinek is a Marvel Albumok 1. számát – ha eddig csak az egyiküket kedveltétek, talán épp itt szeretitek majd meg a másikat is. Ez bizony négy és fél Peter-Miles fej az ötből, és tűkön ülve várom a befejezést!