Új megjelenés! Legyünk igazságosak: ugyan a Thors legutóbbi száma óta már több mint két hónap telt el, ezt ezúttal mégsem róhatjuk fel a minisorozat hibájának. Szinte biztos ugyanis, hogy erre a Csatavilág fővonala, a Secret Wars megjelenési csúszásai miatt volt szükség, tudniillik az újvilági Thor nyomozásának fináléja szorosan kapcsolódik az e heti Secret Wars hetedik fejezetének cselekményéhez – így nyilván nem jöhetett ki hamarabb annál. A folyamatosan eltolódott megjelenésekről épp ezért itt most nem is fogok több szót ejteni, megtettem már azt máshol épp elégszer, és van egy olyan érzésem, hogy még meg is fogom tenni jó párszor, mire végre elérkezünk a Titkos Háború befejezéséhez (szerencsés esetben decemberben, kevésbé szerencsés esetben, és sajnos ez a valószínűbb, már csak jövőre).

Nézzük inkább magát a képregényt, a Secret Wars számomra egyik legélvezetesebb mellékszálának lezárását! Éreztem, hogy a fináléban sem fogok csalódni, és hála az égnek a sejtésem beigazolódott: a legutóbbi, inkább a párbeszédekre hangsúlyt helyező felvonás után most kőkemény akciót kapunk, amely, mint már fentebb említettem, egybeesik a fővonalban épp most kibontakozó végső háborúval. Nem véletlenül nem írtam annak bemutatójánál a Thor-osztagról, holott központi szerepet kapnak a csatákban – úgy gondoltam, velük inkább most, a saját minisorozatukban foglalkoznék, nem feledve persze, hogy a főszereplő továbbra is az újvilági Thor. Lássuk tehát, hogy három remekbe szabott fejezet után hogyan zárul a Thor-osztag története!

THORS #4

Univerzum: Csatavilág
Fejezetcím: Excessive Thunder
Írta: Jason Aaron
Ceruzarajz és borító: Christopher Sprouse
Alternatív borító: Dale Keown

• A megrázó befejezés.
• Kiderül, ki a gyilkos.
• A Thor-osztag végső megmérettetése!

Mi sem bizonyítja számomra jobban a Thors remekbe szabott sztoriját, mint hogy így, két hónap kiesés után sem kellett újraolvasnom az előző számokat, hiszen tökéletesen megmaradt bennem szinte minden képkockájuk. Ahogy a bevezetőben írtam, a fináléban egyértelműen az akció dominál, mert ugye a nyomozás maga azzal lezárult, hogy fény derült a gyilkos(ok) kilétére. Két jó Thor a két rossz Thor ellen – szép felállás, nemde? Ahogy azt sejthetitek, egy Thor sem hajlandó megadni magát olyan egyszerűen, így már az első oldalakon is csak úgy repkednek a villámok és csapkodnak a pörölyök mindenfelé. Aztán a fejezet közepe felé egy kicsit csillapodnak a kedélyek, hogy aztán az egyesült Thor-osztag nekiinduljon életük utolsó összecsapásába (legalábbis a Csatavilágban).

A történet lezárása nekem legalább annyira bejött, mint az eddigiek, és egyáltalán nem bántam, hogy nem húzták tovább négy felvonásnál. Ez így volt szép, kerek egész: erős kezdés, kicsit visszafogottabb, párbeszédekre koncentráló folytatás, majd egy akciódús befejezés, és mindez egy vérbeli krimi keretei között. Igaz, hogy ezúttal egy kicsit háttérbe szorul a rendőri munka, hiszen már csak a bűnösök lezúzása maradt hátra, de sebaj, kárpótol minket a rengeteg Thor, köztük a túlélő Jane-Thor, majd a grandiózus, végső csatajelenet. Aláírom, hogy a két gyilkos kiléte talán csalódást okozhat páratokban, főleg a motivációjuk, amely messze nem olyan körmönfont, mint amire számítani lehetett (főleg Loki után), de hát ez van – lássuk be, a túlontúl csavaros észjárás nem igazán jellemző egyetlen Thorra sem.

Térjünk is inkább vissza a már említett Jane-re, akinek lelkesítő beszédét a Secret Wars 7. száma után itt is olvashatjuk, és akinek a felbukkanása egészen új színt visz a sztoriba így a végén. A tény, hogy éppen Jane Foster vezeti az osztagot a végső háborúba, rendkívül ügyes csavar, hiszen eddig éppen az ő alternatív verziói voltak az áldozatok, tehát bizonyos szempontból ő indította el az egész eseménysort – és most ő is zárja le. Persze az újvilági Thor mindezek ellenére sem esik ki a főszereplői státuszból, mindent továbbra is ő kommentál, valamint Jane szavait hallva ő emelkedik felül elsőként Fátum befolyásán, megmutatva és megértve azt, mit is jelent igazából méltónak lenni a Mjölnir erejére.

Ezzel pedig el is érkeztünk a kedvenc jelenetemhez: Jane és az újvilági Thor párbeszédéhez útban a nagy csata felé. Elég rövidke, csupán pár képkocka az egész, de mégis van benne valami megható. Ahogy Thor egyből felismeri Jane-t, ahogy a még kezdőnek számító Jane tanácsot kér Thortól… Végső soron ez a két realitás, a klasszikus Marvel-univerzum és az Újvilág találkozása is kettejükön keresztül, amelyet úgy is értelmezhetünk, hogy az Újvilág az eltűnése előtt még pár utolsó gondolattal útjára bocsátja a klasszikus, ugyanakkor megújult testvérét. Tudom, hogy ezt talán csak én erőltetem bele, ám újvilági rajongóként egyből ez ugrott be, nem tehetek róla. Az újvilági Thor végső monológja is hasonló érzéseket ébresztett bennem: telitalálat volt minden szava, miközben a Csatavilág megsemmisült körülötte, átadva a helyét az új Marvel-univerzumnak.

Ha ez volt az újvilági Thor utolsó kalandja (bár remélem, nem), akkor ennél szebb, méltóbb befejezést nehezen tudnék elképzelni neki. Ilyen szempontból jobban is járt, mint az újvilági társai, akikre egyenként alig-alig jutott (eddig) némi idő a borzalmas Ultimate End oldalain – már akire jutott egyáltalán bármennyi is. Aaron és Sprouse (illetve a korábbi vendégrajzoló, Sudžuka) csodás emléket állítottak ennek a karakternek, amely persze még fájdalmasabbá teszi a végső búcsút tőle. Nyilván semmi sem tökéletes, így a már említett krimielemek mostani feltűnő hiánya mellett a rajzok is hagynak itt-ott némi kívánnivalót maguk után, de az érzelmi töltet olyan erős, hogy én speciel simán átsiklottam ezek felett.

Ki tudja, talán egyszer valahol, valaki méltóvá válik arra, hogy felemelje az újvilági Thor pörölyét, amely átjutott az új univerzumba, és így valamilyen szinten továbbélhet a karakter hagyatéka. Addig is köszönöm ezt a kiemelkedő minisorozatot a készítőknek, amely egyben azt is megmutatta, hogyan lehet sikeres mellékszálat írni egy nagy eseményhez. Négy és fél Mjölnir az ötből, és egy könnyes búcsú az újvilági Thortól.