Új megjelenés! A számtalan vadonatúj, felturbózott és átalakított Marvel-hős közül, akik a közelmúltban színre léptek, talán Pókembernek van jelenleg a legtöbb „másolata”, illetve alternatív változata (amellett, hogy az eredeti is természetesen még mindig aktív). Ember legyen a talpán, aki követni tud minden egyes Pók-sorozatot a különféle univerzumokból és idősíkokból származó Pókemberekkel és Póknőkkel. Minderre aztán néhány éve a Spider-Verse című esemény rátett még jó pár lapáttal, és megalkottak egy újabb nagy halom Pókot a multiverzum minden szegletéből, hogy aztán az egészből a legnagyobb győztesként a 65-ös számú Föld Póknője, „Pók-Gwen” másszon ki kétségkívül a legnagyobb győztesként. Az ifjú hölgy példátlan gyorsasággal tett szert olyan hihetetlen népszerűségre, hogy a Marvel rögtön saját, önálló címet is adott neki, ami azóta már egy újrainduláson is túl van.

Sőt, mi több: Gwen és sorozata nemcsak túlélték a Secret Wars eseményeit, de Milesszal ellentétben itt még a teljes univerzum is épségben maradt, azaz míg az Újvilág minden lakójával odaveszett, addig a Föld-65 köszöni szépen, továbbra is nagyon jól megvan. Megmondom őszintén, továbbra sem értem, miért nem maradhatott Miles is a saját dimenziójában úgy, ahogy Gwen, át-átutazva olykor a központi Marvel-univerzumba, ha a cselekmény úgy kívánja. Vajon valóban szükséges és okos húzás volt „áttelepíteni” őt és családját, illetve barátait egy számukra teljesen idegen realitásba, ahol már így is hemzsegnek a Pók-hősök, ahelyett, hogy az Újvilágban maradt volna Miles az egyedüli Pókember? Erre a kérdésre talán majd csak az utókor adhatja meg a választ… ellenben arra már én is, hogy sikerült Miles és Gwen közös kalandjának második fejezete a Spider-Gwen e heti, legfrissebb számában!

SPIDER-GWEN #16

Univerzum: Föld-65
Fejezetcím: Sitting in a Tree 2
Írta: Jason Latour
Ceruzarajz és borító: Robbi Rodriguez
Alternatív borítók: June Brigman, Dave Johnson és David Marquez

• A SPIDER-MAN oldalain elkezdett sztori itt folytatódik: Miles és Gwen egy olyan kalandba csöppennek, amely mindkettejük életét (és univerzumát) alapjaiban rengeti majd meg.
• Ne feledjetek már előre lefoglalni magatoknak egy példányt!

Több okból is féltem a Sitting in a Tree második fejezetétől: egyrészt a nyitányban kissé erőltetettnek és kapkodónak éreztem Miles átutaztatását Gwen univerzumába, így fennállt a veszélye, hogy a továbbiakban is elsietik majd a cselekményt, csak hogy mihamarabb összejöhessen a két főhős (hiszen végső soron bizonyára erre várnak a legtöbben). Másrészt a rajzoló, Robbi Rodriguez stílusa nem igazán áll közel hozzám, így attól tartottam, hogy Sara Pichelli után nehezen fogom megszokni a látványvilágot. Végül aztán ebből a kettőből csak az egyik félelmem vált valóra.

A sztorival kapcsolatos kétségeim hamar elszálltak. Miles és Gwen összepárosítása valószínűleg elsősorban ügyes marketingfogásként indult, ám szerencsére Bendis, majd most főképp Jason Latour olyan érezhető szeretettel és odafigyeléssel írják mindkettejüket, hogy nincs menekvés, végül mi is a románcuk hatása alá kerülünk. „Igen, ennek a két fiatalnak szükségük van egymásra és össze kell jönniük” – gondoltam magamban a szám végén, és biztosra veszem, hogy sokan lesztek még így ezzel, azon kapva magatokat, hogy drukkoltok nekik és várjátok, mikor csattan el az első csók. Legutóbb engem is jobban foglalkoztatott a kettejük közti korkülönbség, illetve hogy nem ugyanabból a dimenzióból származnak, de látva, mennyire egymásra hangolódtak, ezek az „apróságok” már a legkevésbé sem érdekelnek. Szép volt, Latour, sikeresen elterelted a figyelmem és behúztál a cselekménybe!

Mindez ráadásul úgy zajlik, hogy közben a fókusz érezhetően áttevődik Milesról Gwenre – ahogy annak lennie is kell, hiszen ez az ő sorozata, és a rajongói nyilván őt akarják többet látni. Ez persze nem azt jelenti, hogy Miles háttérbe kerülne, nagyon is jelen van, és amikor kifejti, milyen fontos lenne Gwennek valaki a korosztályából, akivel megbeszélheti minden búját-baját, akkor parázslanak fel az első szikrák a tinihősök között. Így kell ezt csinálni: nem elsietett, tökéletesen logikus, mégis érzelmes felépítése egy (remélhetőleg) hosszú távú kapcsolatnak, legyen ez komoly szerelem vagy csupán egy szoros barátság kezdete. Ja, és ezen a ponton kell elnézést kérnem, amiért múlt héten nem nagyon értettem, ismerik-e egymást a főszereplők, vagy nem, és igazságtalanul méltatlankodtam emiatt. Ez alkalommal végképp letisztázzák, hogy igen, ismerik egymást, emékeznek egymásra, tudják a másikról, hogy kicsoda, tehát az első találkozáson már túl vagyunk (az volt ugye a Spider-Verse). Viszont akkor… Miles csak emlékszik az Újvilágra, igaz? És akkor Gwennek is kellene, nem? Na jó, hagyjuk ezt az elmélkedést máskorra, mielőtt túlságosan belemélyednék.

Ami a többi szereplőt illeti, a 65-ös Föld kegyetlen, körmönfont Matt Murdockja telitalálat főgonoszként (legalábbis eddig ő tűnik a főgonosznak), és amikor Miles felismeri benne a saját realitása Fenegyerekét, abból egy igazán élvezetes párbeszéd születik. Jópofa még Gwen univerzumának kissé beteges, de inkább pancser Octopusa, illetve az utolsó oldalon felbukkanó ismerős(?) is. Persze hiába minden, a két Pók viszi a sztorit, a többiek mindössze jelentéktelen statiszták lehetnek mellettük, és részemről nincs is ezzel semmi probléma.

Sajnos a karakterekkel és a cselekményvezetésben hiába veri most nálam Latour Bendist, a rajzok terén nekem Rodriguez nyomába sem érhet Pichellinek. Mint mindig, most is leírom, hogy ez az én szubjektív véleményem, ízlések és pofonok, és mélységes elnézést Rodriguez kedvelőitől, de ha egyszer nekem valami nem tetszik, akkor nem tetszik. A színek szépek és hangulatosak, illenek Gwen világához, ám a szereplők már-már karikatúrába átcsapó megjelenítése nekem komolyan bántotta a szememet. Volt olyan képkocka is, ahol Miles gyakorlatilag olyan volt, mint egy hanyagul megrajzolt rajzfilmfigura, máskor meg azt vettem észre, hogy szinte semmi háttér nincs az emberek mögött. Az akciójelenetek pedig egész egyszerűen értelmezhetetlenek voltak számomra, különösen az utolsó, ahol nem is értettem, mi történik pontosan, és ki kire támad éppen.

Végül azokhoz szólnék, akik nem kedvelik az egyik címből a másikba átívelő történeteket: értelek titeket, én is így vagyok ezzel, de higgyetek nekem, és ezzel kivételesen tegyetek egy próbát, főleg ha szeretitek Milest és/vagy Gwent. Nekem ugyan a rajzok sokat elvettek az élményből, ám a nyitánynál még így is valamivel erősebbnek gondolom a második fejezetet, szóval kaphat négy Pók-Gwen fejet az ötből. Hajrá, Gwiles!