Új megjelenés! Tény és való, hogy egy hosszabb ideig húzódó sztorinak általában a végét a legnehezebb tisztességesen, az elvárásoknak megfelelően megírni, ráadásul ez hatványozottan igaz az eseményekre és a nagyobb horderejű, akár több címen is átívelő történetekre. Még akár azt is megkockáztatnám, hogy a legtöbb esetben gyakorlatilag lehetetlen olyan befejezést alkotni, amely minden rajongónak tetszene, hiszen mindig van olyan, aki máshogy képzelte el a lezárást, aki egész mást várt tűkön ülve, és mivel nem azt kapta, ezért csalódottan, dühösen áll tovább, nem egyszer hangot is adva különféle fórumokon ezen csalódottságának. Ismerem ezt az érzést, hiszen jómagam is gyakran éltem már át, és még nyilván át is fogom élni párszor, ahogy ti is. Ez van. Szoktassuk hát magunkat a gondolathoz, miszerint bármennyire is fantasztikusan kezdődik valami, a végére attól még nagyon könnyen válhat csapnivalóvá.

Persze tudom én, hogy akárhogy is próbálunk ellenállni, akárhányszor is emlékeztetjük magunkat a múltban átélt sérelmeinkre, idővel mindig jön egy-egy bejelentés vagy előzetes, amely felkelti az érdeklődésünket, és mire feleszmélünk, már mi is a hype-vonaton robogunk a biztos katasztrófa felé. Nem tagadom, én is így jártam most Miles és Gwen közös kalandjával, pedig így utólag visszatekintve tudhattam volna, hogy nem lesz jó vége, ha hagyom magam átverni… és tessék, mégsem hallgattam a józan ész hangjára. Pedig nem egyszer bizonyosodhattunk már meg róla, hogy a Marvelnél nem szeretnek kockázatot vállalni, inkább választják a biztosabb, jól bejárt utakat, mintsem meglépjenek valami igazán eredetit és újszerűt, főleg azóta, amióta a Disney tulajdonába kerültek. Egy ilyen bevezető után talán már sejthetitek is, mi lett a Sitting in a Tree végkifejlete, de azért katt tovább a részletekért…

SPIDER-GWEN #18

Univerzum: Új Marvel-multiverzum
Fejezetcím: Sitting in a Tree 6
Írta: Jason Latour
Ceruzarajz és borító: Robbi Rodriguez
Alternatív borító: Sophie Campbell

• A GWEN/MILES KÖZÖS KALAND FINÁLÉJA!
• Itt a végső összecsapás a rejtélyes gonosztevővel, aki több dimenziót is rettegésben tart! Vajon mihez kezdenek hőseink, miközben egymás iránt is új érzések ébrednek bennük?

Szögezzük le máris: képtelenség lenne úgy értékelnem a fejezetet, hogy nem lövöm le már az elején, mi lett a Miles–Gwen kapcsolatból, hiszen ez az egész sztori lényege, szóval aki nem akarja tudni, az itt és most álljon le az olvasással! Na, nem mintha nem utaltam volna rá már a bevezetőben…

Aki maradt, annak jöjjön a „nagy” leleplezés: nem, Miles és Gwen nem jönnek össze, sőt még azt se merném állítani, hogy igazi szerelem szövődne közöttük. Bekövetkezett, amitől az előző felvonásban tartottam, nevezetesen a Marvel, Bendis és Latour durván átvágtak minket a palánkon az előzetesekkel és borítókkal: Miles és Gwen románca inkább csak egy „jópofa” utalásként jelenik meg egy alternatív dimenzióban, ahol már házasok és gyerekeik is vannak, és csupán a legminimálisabb szinten vonatkoztatható a két főhősre. Igen, a fiatalok egyértelműen megkedvelik egymást, talán szikrázgat is valami érzés közöttük, ám a végén mindebből nem lesz semmi, mindössze egy pár pillanatnyi fellángolás egyetlen csók formájában (amit egyébként már a nyitányban is megmutattak nekünk, csak akkor még valamiért maszkban voltak Pókjaink, most meg nem, szóval ennyit a következetességről is…).

Nem tudok róla, hogy a Sitting in a Tree előtt bárki összekapcsolta volna fejben Milest és Gwent, de javítsatok ki, ha tévednék. Emlékeim szerint ezt a párost a Marvel erőltette ránk, amikor először bejelentették a két sorozaton átívelő sztorijukat, majd aztán a rajongók többsége (köztük én is) megbarátkozott a gondolattal, és vártuk is, hogyan alakul a fiatalok sorsa. A hatrészes történet első négy felvonásában gyönyörűen vezették fel, hogyan és miért is kezdenek vonzódni egymáshoz, logikusan és hihetően építgetve kapcsolatukat, amit tényleg élmény volt olvasni. Minden jel arra utalt, hogy ebből tényleg lesz valami, hogy a Marvel most valóban meglep minket és bevállalják a szerelmi kapcsolatot a két különböző realitásból származó Pók között. Aztán az utolsó előtti fejezetben már rezgett a léc, gyanús irányba kezdett mozdulni a cselekmény, ám én még bizakodtam a szép lezárásban. Nem kellett volna.

Mintha a végére az alkotók minden bátorsága elfogyott volna, inkább gyorsan visszacsináltak mindent, és meghagyták Milest és Gwent csak barátoknak, nehogy tovább kelljen vinni a kapcsolatukat, vagy jobban ki kelljen bontani azt, esetleg, ne adj Isten, a nyakukon maradjon két párkapcsolatban élő hős. Hiszen, mint tudjuk és tapasztaltuk már nem egyszer, a Marvel képregényeiben elképzelhetetlen, hogy egy központi karakternek barátja / barátnője / férje / felesége legyen, legalábbis hosszú távon biztosan az, és ha valaki netalántán kap is egy időre romantikus értelemben vett partnert maga mellé, az hamarosan úgyis szakítással / válással / halállal fog végződni. Volt rá egy halovány esély, hogy Pókember és a Póknő esetében ezúttal ez kivételesen másképp lesz, de vége, ez is elszállt. Minden maradt a régiben.

Azt nem tudom, hogy Latour, Bendis vagy valaki más döntött-e erről a lezárásról, ám ha tippelnem kéne, nem Latour volt a ludas. Összehasonlítva a Spider-Gwen előző két számával, a cselekmény totál kaotikus, kapkodó és érthetetlen lett egy rakás új, a semmiből előbukkanó Pók-karakterrel, akik megjelennek, harcolnak, majd lelépnek. Az alternatív Miles és Gwen gyerekeinek sincs komolyabb szerepük, ahogy a Pókmalacnak sem, és fel nem foghatom, minek kellett hirtelen ennyi vadidegen, semmitmondó figurát beleerőltetni a fináléba, amikor eddig csakis a két fiatal, illetve talán még Jefferson és a Skorpió voltak a fókuszban. Ahogy a teljes előző fejezet, úgy ez is aljas időhúzásnak érződött nekem – jobb híján beleszuszakoltak pár ismeretlen dimenziót és Pókot a befejezésbe, hogy legyen mivel kitölteni az oldalakat. Mint egy afféle „Spider-Verse Max”: maximum pókok, no sztori. Ha azonban ez a katyvasz mégiscsak egy az egyben Latour szellemi terméke, akkor ideje, hogy ő is magába nézzen kicsit, mert ez szerintem méltatlan a korábbi munkáihoz.

A rajzok elemzésével nem is kínoznám most magamat, Rodriguez stílusa semmivel se lett elviselhetőbb a számomra, sőt a harcjeleneteknél már azt se tudtam kivenni, ki mit csinál éppen kivel… Nem, hagyjuk is ennyiben.

Azt hiszem, ez a végkifejlet minden, az én szememben megbocsáthatatlan bűnt elkövetett, amit csak lehetett. Miles és Gwen még mindig csupán barátok, ahogy a sztori elején, ezáltal nemcsak hitvány módon félrevezettek minket már a kezdetektől, hanem értelmetlenné is vált ez az elmúlt három hónap velük, hiszen ugyanoda lyukadtunk ki, ahol elkezdtük (plusz egy csók, de ahhoz nem kellett volna egy hatrészes felvezetés). Az igaz, hogy Miles édesapját legalább megtalálták, ahhoz viszont meg szükségtelen túlzás volt Gwen és a románc mézesmadzagjának elhúzása az orrunk előtt – prímán megfért volna egy Miles–Jefferson központú történet a Spider-Man számaiban is, a Spider-Gwen berángatása nélkül. Nem tudom, a Marvel meddig folytathatja még ezt a fajta marketingstratégiát, és meddig tévesztheti meg az olvasóit erősen túlzó vagy konkrétan hamis előzetesekkel és borítókkal, de valószínűleg addig, amíg bedőlünk nekik (mint ahogy én is bedőltem, elismerem), nem fognak változtatni rajta. Mindent visszaszívok az előző fejezetek dicséreteiből, és adok erre most másfél Pók-Gwen fejet az ötből „elismerésem” jeleként, amiért ismét sikeresen bevittek az erdőbe. Bravó.