KRITIKA Ez a nap is eljött: Miles Morales belépett a Marvel új korszakába, így immár a Spider-Man is a Marvel Legacy részévé vált – ez az oka, hogy most nem a 22., hanem a 234. számot mutatom be nektek. Ahogy sok más sorozatnál, úgy jelen esetben is összesítettek minden eddig megjelent, az újvilági Pókemberről (legyen az Peter vagy Miles) szóló kiadványt, és így kijött ez a bizonyos 234 (de azt ne kérjétek, hogy én is pontosan számoljak utána, higgyük el, hogy ez ennyi, és kész…).

Az új sztoriban egy vadonatúj Baljós Hatos keseríti meg ifjú hősünk életét, ami pont bele is illik a Marvel Legacy fő profiljába, azaz a hagyományok és az újdonságok vegyítésének gondolatába. Kevés klasszikusabb elemet tudnék elképzelni bármely Pókember számára, mint a Baljós Hatos, amely valamilyen formában már a kezdetektől jelen volt ilyen-olyan tagokkal – most pedig akár valami igazán váratlant és újszerűt is kihozhatnak belőlük Miles önálló címébe emelve át őket.

A legutóbbi, Tokióban játszódó sztori elég magasra tette a lécet, plusz ez alkalommal nem is akármilyen történetet kapunk, hanem a sorozat korszaknyitóját, amellyel bevonul a Marvel Legacy címei közé, ennek megfelelően tehát Bendis bizonyára mindent beleadott, hogy egy igazán emlékezetes élményt nyújtson nekünk – ezzel a gondolattal kezdtem neki az aktuális számnak, és meg kell mondjam, nagyjából teljesültek is az elvárásaim.

Tüzetesebben megvizsgálva a cselekmény egyszerű, mint egy darab fa: egy rejtélyes gonosztevő (újfent) összerak egy hat főből álló csapatot, a Baljós Hatost, akik nagyon gonosz tetteket hajtanak majd végre nagyon gonosz módon és nagyon sokat gonoszkodva Pókemberrel közben. Ennek ellenére valahogy mégis működik a dolog, én legalábbis a magam részéről szinte minden képkockát élveztem. Nehéz lenne megmondani, pontosan mi ragadott meg ennyire, de talán az apró különbségek, amelyekből épp elég van ahhoz, hogy egyedivé tegyék a kiadványt a már számtalan hasonló, a Baljós Hatossal foglalkozó Pók-kaland között. Először is, most ugye Miles a főszereplő, aki eddig még sosem találkozott a Hatos egyetlen verziójával sem, másodszor az ellenfelek névsora is rendkívül sokszínűre sikeredett (akad köztük egészen klasszikus karakter, modernebb változat, valamint újvilági túlélő is). 

Kár, hogy ebből az izgalmas, vegyes társaságból egyelőre mindössze az idősebb Bombázó (tudjátok, az újvilági „Bombshells” párosból az anyuka) motivációit és hátterét ismerjük meg jobban, de sebaj, van még idő a többiek részletesebb bemutatására is. Engem persze legfőképp a banda vezetője, az új Vaspók érdekel majd, hiszen hiába kapott több oldalnyi szerepet, számtalan kérdés maradt a személye körül… Ugyanakkor pozitívumként könyveltem el, hogy nem húzták sokáig a kiléte körüli rejtélyt, a fejezet végén lekerül róla a maszk. Helyes! Az egyik legelcsépeltebb képregényes írói fogás a „Kit rejt vajon a maszk?” típusú feszültségfokozás, amire véleményem szerint itt semmi szükség nem volt, érdekes ez a Hatos az ilyen olcsó húzások nélkül is.

Ami a fiatalokat illeti, velük kapcsolatban ismét ki kell emelnem a remek, pörgős, életszerű párbeszédeket (amelyeket Bendis tulajdonképpen már csuklóból hoz). Bár én tökéletesen meglennék továbbra is az idétlen képességű Goldballs nélkül, legalább volt értelme és talán még némi mélysége is a jelenetének az eddig érte aggódó Miles–Ganke párossal, Lana pedig folytatja villámsebes szárnyalását a Spider-Man legösszetettebb és legszimpatikusabb mellékszereplőinek legfelső dobogófoka felé. Miles új barátnője, Barbara ezzel szemben nem is lehetne laposabb és érdektelenebb… Fogalmam sincs, mihez akar kezdeni vele Bendis, de én jelen pillanatban nulla potenciált látok benne.

Oscar Bazaldua visszatért a rajzolói székbe, és milyen jól tette! Ahogy korábban, nekem most is tetszett a stílusa, különösképp a szereplők bámulatosan beszédes arckifejezései, amelyekből akár szöveg nélkül is ki lehetne következtetni a történetet. Tény, hogy itt-ott elbírt volna egy-egy képkocka valamivel részletesebb háttereket, ám a jobban sikerült részek bőven kárpótolnak minket a gyengébbekért.

Ha már Sara Pichelli még mindig elfoglalt a Spider-Men II munkálataival, akkor én is Bazalduát választottam volna a Marvel Legacy első Miles-sztorijának illusztrálásához. Mindent egybevetve az apró hiányosságok ellenére is elégedett voltam a rajzokkal.

Összegezzünk! Megvalósult a Marvel Legacy vezérelve, miszerint régi, klasszikus sztorikat elevenítsenek fel új, modernebb köntösben és szereplőkkel? Igen, eddig ebben nincs hiba, a legfrissebb Spider-Man sikeresen vette ezt az akadályt. Azonban hogy mennyire keltheti fel az olvasók érdeklődését egy olyan nyitány, amelyben szinte semmi akció nincs, és amelyben még csak nem is találkozik a főszereplő a gonosztevőkkel, az már más kérdés… Lehet, hogy az amúgy is furcsán és hirtelen zárult Miles–Ganke–Fabio lelkizés helyett beférhetett volna egy összecsapás, vagy esetleg pár további oldal a Vaspókról és a Hatosról – hiszen, lássuk be, a többséget nyilván ők érdeklik most inkább, mintsem Goldballs szerelmi bánata.

Van még tehát mit finomhangolni a cselekményen, ami ettől függetlenül még így is élvezetes szép rajzokkal kiegészülve, úgyhogy ez most nekem megér négy Pókfejet az ötből.