KRITIKA Jimmy Hudson – az utolsó élő újvilági mutáns (akiről tudunk). Túlélte ugyan univerzuma pusztulását, de rögtön utána egy kegyetlen tudós karmai közé került, akinek a kísérletei közepette elveszítette szinte minden emlékét. Miután az X-Men tagjai megmentették és beállt közéjük, úgy tűnt, talán végre sínen van az élete, ám nemsokára megszállta egy idegen szimbióta, aki átvette az uralmat a teste felett. Inkább gonosztevő már, mintsem hős, miközben volt társai igyekeznek levadászni őt.

Ha ehhez még hozzávesszük a képregény-történelem egyik legostobább kódnevét, amit kapott (egyszerűen „Poison” lett a rajta élősködő szimbióta miatt…), akkor azt hiszem, szegény srác bátran pályázhatna az Újvilág legtragikusabb, leghányattatottabb sorsú karakterének címére. Vajon miképpen lehetne még mélyebbre a földbe döngölni szerencsétlent? Mivel lehetne még tovább kínozni? Hát egy kis fizikai erőszakkal a számtalan lelki és szellemi sokk után!

Még hogy sztori… Sokkal inkább annak a hiánya jellemzi ezt a számot. A „poisonizált” Jimmy és Daken összecsapnak, majd harcolnak… és harcolnak… és harcolnak… majd az X-Men felbukkanásával végre abbahagyják, Jimmy pedig lelép. Összevetve az előző fejezettel erre az egész történetre elég lett volna teljes egészében néhány oldal is két komplett felvonás helyett, de hát valamivel ki kell tölteni az időt a sorozat megszűnéséig, nem igaz?

Eleve semmi értelme a két öngyógyító mutáns közti csatának, hiszen minden sérülésükből szinte azonnal felgyógyulnak, illetve eddig a pontig nem is volt igazán komoly ellentét kettejük között, ami ezt a vérontást indokolná. Valahol mélyen, titkon reménykedtem, hogy talán így legalább a szimbióta leválik valahogy Jimmyről, de nem, semmi változás nem történik a The Search for Jimmy Hudson kezdetéhez képest, a végén minden és mindenki ugyanúgy marad, mint a 29. szám elején. Úgy vélem, ez bőven kimeríti a felesleges, kihagyható töltelékfejezet fogalmát…

Ez a hatalmas átverés ezekben a havi kétszer megjelenő címekben: a legtöbb sztori nem érződik többnek, mint egy felvezetésnek a következő sztorihoz. A lehető legminimálisabb cselekménnyel próbálnak elevickélni a következő hónapig, alig adva az olvasóknak valamilyen kézzel fogható, értékelhető tartalmat. Emlékszem, az indulásakor ez még nemigen volt jellemző az X-Men Blue számaira, de aztán Cullen Bunn is valahogy belekényelmesedett az írói székbe, és mintha ellustult volna, már nem igazán fektetett energiát az egyes történetekbe.

Amikor áthozta Jimmyt és az Új Martalócokat az új Marvel-univerzumba, joggal érezhettük, hogy hosszú távú tervei vannak velük. Temérdek lehetőség volt ebben a kis csapat újvilági mutánsban, főleg Jimmyben, aki találkozhatott volna az eredeti Rozsomákkal, ráébredhetett volna, hogy az újvilági Higanyszállal féltestvérek, esetleg még Miles Morales is segíthetett volna neki emlékezni az otthonára. Mindebből aztán semmi nem valósult meg. Az Új Martalócok egytől egyig meghaltak, Jimmyből pedig vérengző vadállatot csináltak a vele összeolvadt szimbiótával a testében, hogy aztán nemes egyszerűséggel otthagyja egykori csapattársait.

Borzalmas befejezés ez egy amúgy tényleg érdekesnek induló karakter számára, és érthetetlen számomra, mi szükség volt ehhez megbolygatni a békében nyugvó újvilági kedvenceinket. Ha tényleg ennyire elfogytak Bunn ötletei, akkor még az is jobb lett volna, ha visszaküldi Jimmyt és a többieket az immár ismét létező Újvilágba, és ennyi. Hagyjuk is most ennek a fejezetnek a további logikátlanságait és béna fordulatait, mert ennyi negatívum mellett nekem minden egyéb már csak apróságnak hat.

Ezért kár volt megidézni az Újvilág szellemét, kedves Mr. Bunn, ezért bizony kár volt…

Nathan Stockman ugyanazt a szintet hozza, mint legutóbb, túl sok szót nem is pazarolnék rá… Láthatóan igyekezett mindent beleadni a dupla oldalakkal telepakolt csatajelenetbe, ami dicséretes, de nekem ettől még nem tetszenek jobban. A „Poison”-szimbióta továbbra is úgy néz ki, mintha valami régi, alacsony költségvetésű rajzfilmből bukkant volna elő, a többiek meg… hát, elmennek, de semmi különös.

Az, hogy Jimmyt pont ilyen középszerű, semmilyen rajzstílussal kell búcsúztatnunk, talán még egy utolsó szögként is értelmezhető a már amúgy is halálra ítélt srác képzeletbeli koporsójában. Vajon kinek állhatott az érdekében, hogy ennyire elbánjon ezzel a karakterrel? Bunn kívánta így? Vagy valamelyik szerkesztő? Látjuk még vajon valaha Jimmyt egy hozzá méltó történetben úgy megrajzolva, ahogy azt elvárhatnánk?

Hogy is állunk tehát az újvilági szereplők terén? Van egy Miles Moralesünk, akinek már nincs saját sorozata, csak a Champions oldalain állandó mellékszereplő. Van egy Újvilágunk, amely ugyan visszatért, de senki sehol nem használja. És van most egy Jimmy Hudsonunk, aki egy szimbiótával osztozva a testén lelépett, és ki tudja, előkerül-e még valaha. Tragikus.

Most, hogy a Marvel lassacskán felőrli az Újvilág maradékának utolsó morzsáit is, nekem is komolyan el kell gondolkodnom, hogy megéri-e még folytatnom ezt a blogot. Jó ideje csalódás ér csalódás után, a szerkesztők és írók pedig már inkább építenek a mozifilmek által generált népszerűségi hullámok meglovagolására, mintsem újszerű, eredeti ötletekre. Ez a képregényipar már rég nem az, amelyet én egykor megszerettem… ezért nem is tudok most erre fél X-jelnél többet adni.