KRITIKA A múlt havi, meglehetősen felejthető, inkább a mellékszereplőkre fókuszáló közjáték után ezúttal végre újra Miles kerül a középpontba: szemtanúi lehetünk életének eddigi talán legborzalmasabb napjainak. Azt már legutóbb láthattuk, ahogy az ifjú Pókembert elrabolják és ismeretlen helyre szállítják, ám az igazi megpróbáltatás még csak ezután jön… Készüljetek fel a legrosszabbra, mert bizony ebben a számban nem kímélik a hálószövő hőst, sem lelki, sem fizikai szempontból!

Amellett, hogy a sztori most végig egyetlen személyre, Milesra koncentrál, a helyszín sem változik az egész fejezet alatt, sőt a főhős mellett szereplő karaktereket is meg tudom számolni egy kezemen – kijelenthetjük tehát, hogy ez a mostani minden tekintetben rendhagyó kiadvány az eddigiekhez képest. Így nem is volt kérdés számomra, hogy ismét teljes kritikát írjak, hiszen egy ilyen különlegesség mindenképp többet érdemel egy egyszerű lapszemlés bejegyzésnél!

Miles Morales élete sosem volt ugyan könnyű, de tény, hogy mostanában mindig megúszta valahogy a legdurvább helyzeteket is. A Spider-Geddon eseményeit gyakorlatilag sértetlenül vészelte át, Rínó és Amerika Kapitány segítségével lekapcsolt egy gyerekekkel kereskedő bűnszövetkezetet, majd új társra tett szert a csinos Starling személyében, akivel együttműködve elérték, hogy a maffiavezér Sírkő rács mögé kerüljön. Szép teljesítmény mindössze hét fejezet alatt.

Ám egyszer minden jónak vége szakad: előbb-utóbb be kellett következnie, hogy hősünk alulmaradjon, és ez most, egy minden eddiginél keményebb, sci-fi / horror stílusú sztoriban meg is történt. Pókember vesztett és fogságba került – és én a magam részéről nem is lehetnék hálásabb ezért a fordulatért, mert végre, végre, végre vadonatúj gonosztevővel gazdagodott a sorozat, sőt nem is eggyel, hanem rögtön egy egész szervezettel. Egyelőre a rejtély homálya fedi Miles elrablóinak céljait, hiszen nem látunk túl sokat belőlük, mindössze egy hátborzongató, mindenféle érzelemtől mentes öltönyös alakot (talán robot vagy idegen lény…?), pár tudóst, illetve a már előző felvonásban is látott arctalan… személyt vagy valamit, nem tudom.

Annyi bizonyos, hogy egy rendkívüli módon felszerelt, a legkülönfélébb futurisztikus eszközöknek otthont adó létesítményben járunk, ahol minden az utolsó, legapróbb lépésig jó előre meg van tervezve. Milesnak esélye sincs a rideg, kimért és mindenre érzéketlen ellenfeleivel szemben, miközben mi, a fiatalos, humoros, könnyed hangvételhez szokott olvasók sem tudunk mit kezdeni a helyzettel, és ugyanolyan frusztrált tehetetlenséggel szemléljük az eseményeket, mint maga a főhős. Falmászónk hiába próbálkozik bármivel is, ez alkalommal nem működik sem a fenyegetés, sem a könyörgés, sem a frontális támadás. Minden tinédzser egyik legszörnyűbb rémálmával, a totális autoritarianizmussal kell most szembenéznie, a szabadsága és önálló akaratának elvesztésével egy olyan közegben, ahol nem tartják többre egy kísérleti árucikknél, amelyet a végletekig hajtanak, majd eldobják. Nem számítanak a családtagok, a barátok, senki és semmi, csak és kizárólag az értékelhető eredmény.

Miles végül nem tehet mást: feladja. Kénytelen beletörődni a helyzetébe, hiszen ugyan újra és újra megkísérli a szökést, mindig kudarcot vall. Fogva tartói különös kegyetlenséggel használják fel ellene szeretteit, nekünk meg összeszorul a szívünk a látványtól, és csak azt kívánjuk, bár engednék már szabadon ezt a szerencsétlen, meggyötört srácot. De nem teszik. Jönnek a rettentő tesztek egymás után, sorban, és látszólag nincs kiút… A fejezet reménytelenséggel nyit, és ugyanezzel az érzéssel is zár, mi pedig csupán abban bízhatunk, hogy a folytatásban talán majd jobbra fordulnak a dolgok.

Garrón stílusával már a kezdetektől belopta magát a szívembe, ezt tudhatjátok, ha olvassátok a kritikáimat, de most a ceruzarajzok mellett ugyanúgy ki kell emelnem a színezést és a képkockák elrendezését is, mert mind-mind jócskán hozzáadnak a sötét, nyomott hangulathoz.

Míg a már jól megszokott, csodálatos, aprólékosan kidolgozott rajzokban gyönyörködünk, feltűnhet, hogy minden egyes oldalt koromfekete háttérrel láttak el, jól láthatóan elkülönítve a rendezett, többnyire egyforma alakú és méretű, egymást szisztematikusan követő paneleket. Ez a technika tovább erősíti bennünk a fojtogató bezártság érzését, ugyanakkor ügyesen szimbolizálja a titokzatos szervezet görcsös ragaszkodását a szigorú rendhez és kontrollhoz. De ez még nem minden: amikor például sötétségbe borul a terem, Milest valóban elnyeli a feketeség, és mi is alig látunk valamit; amikor falmászásra kényszerítik, a terep nehezedésével váltunk vízszintesből függőleges nézetbe; végül amikor a brutálisabbnál brutálisabb teszteket látjuk egy dupla oldalon, sorban, szorosan, apró képeken, akkor szinte mi is érezzük a bőrünkön a Fűrész bármelyik részébe beillő kínzásokat, illetve hogy itt bizony nem kevés idő telt el hősünk számára.

Persze akad itt még sok-sok apró, ám annál hatásosabb vizuális megoldás, mint amikor Miles pókösztöne egy pillanatra megtöri a panelek rendszerét, vagy amikor úgy tűnik, végre kijutunk a szabadba, és ezzel a képkockák is mintha kitágulnának, hogy aztán végül ismét visszarendeződjenek a helyükre, mikor elszáll minden remény… ám meg sem próbálom mindet felsorolni. Maradjunk annyiban, hogy, bármennyire is hihetetlen, ebben a felvonásban sikeresen felülmúlták az eddigi, már így is csaknem tökéletes képi világot, olyan összhangot teremtve a sztorival, amilyet rég láttam képregényben.

Nem egyszer panaszkodtam már amiatt, hogy nem, vagy csak nagyon lassan halad a sztori, és az igazat megvallva ez a kijelentés most is helytálló. Milest elrablói könyörtelen kísérleteknek teszik ki egy teljes fejezeten át – tulajdonképpen ennyi a cselekmény. Mégis, ezúttal ez valahogy nem tudott úgy zavarni, mert lekötött az éles és váratlan váltás laza szuperhősködésből kíméletlen sci-fi / horror egyvelegbe, amely ráadásul bámulatos, a történetet lenyűgöző kreativitással erősítő rajzstílussal párosul. Mindezt belehelyezve egy egyetlen helyszínen játszódó, mindössze pár szereplőt felvonultató kamaradráma-jellegű keretbe Ahmed nem kevés rizikót vállalt, és ez már önmagában értékelendő – az meg főleg, hogy ez a merész húzás szerintem most kétségtelenül bejött neki.

Részemről mindig is előnyt élveztek a kissé komorabb, komolyabb, „felnőttesebb” kiadványok, így most ez is simán megkaphatja tőlem a négy és fél Pókfejet az ötből. Nehéz lesz innen folytatni, és szinte biztos, hogy visszaváltanak majd a korábbi humorosabb és pörgősebb cselekményvezetésre, ám addig is örülök ennek a bevállalósabb számnak. A változatosság gyönyörködtet, ugyebár!