KRITIKA Örül a szívem, mert ismét magyar kiadványról írhattam, egész pontosan a Marvel Albumok legfrissebb, 5. számáról. Úgy tűnik, ez a sorozat jelen pillanatban kis hazánk „legújvilágibb” gyűjteménye, immár a harmadik újvilági, illetve újvilági karakterhez kapcsolható tartalommal. Mint az első két albumban, úgy ezúttal is a két Pókember, Peter és Miles egy találkozásáról olvashatunk, habár ez alkalommal egészen más időben és körülmények között, mint korábban.

Ám mielőtt folytatnánk, egy kis közérdekű információ: jelen bejegyzésem kizárólag a kötet első történetére, a Pókemberek kalandjára fókuszál, tehát a két Rozsomák és két Amerika Kapitány fejezeteit én teljes egészében kihagyom a véleményezésemből. Az eredeti, amerikai kiadáshoz írt kritikámat használtam fel, kiegészítve és frissítve, olykor elég szigorú hangnemben, de ez csupán az én szubjektív álláspontom, és nem kell egyetérteni velem! Ha ez tiszta, akkor vágjunk bele!

Amikor a korszakzáró esemény, a Secret Empire véget ért, páran a Marvel-univerzum új és megújított hősei közül ide-oda kerültek a térben és időben, hogy találkozzanak azokkal a klasszikus karakterekkel, akikről a nevüket kapták. Így futhatott össze egy közös kaland erejéig az új és az eredeti Rozsomák, az új és az eredeti Hulk, az idősebb és a fiatalabb Jean Grey, és így tovább. Ezek, a Generations címet kapott különszámok gyakorlatilag egyfajta átvezetésként is szolgáltak a soron következő korszakba, ám ettől függetlenül túlzottan nagy szerepük a cselekményük szempontjából nem volt – rövid, önmagukban is érthető és élvezhető szösszenetek ezek komolyabb hosszú távú következmények nélkül. Erősen kétlem, hogy sokáig fogunk emlékezni rájuk, de persze ettől még lehetnek érdekesek.

Ezzel pedig el is érkeztünk mai bemutatónkhoz: Miles is visszautazott a múltba, Peter Parker szuperhősi karrierjének elejére, hogy aztán a két Pókember egy fergeteges, izgalommal és humorral teli, az időn átívelő kalandban vegyen részt… Na jó, nem, lesül a bőr a képemről egy ekkora hazugság után, gyorsan korrigálok: a két Pókember közül gyakorlatilag egyiket sem látjuk jelmezben, csak Peter és Miles drámáznak hosszú oldalakon keresztül, miközben az olvasók a hajukat tépik az unalomtól. Igen, sajnos ez így már sokkal inkább fedi a valóságot…

Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, aki ennek a különszámnak már a létezését sem érti. Mi olyan rettentő különleges egy Miles–Peter közös kalandban, amikor ők ketten amúgy is elég gyakran találkoznak (legalábbis a tengerentúlon, de hazai kiadványokban is egyre sűrűbben)? Valóban szükség volt erre a sztorira kettejük szempontjából? Mi újat adhat még ez az egész a Pókemberek kapcsolatához? Elárulom: az égvilágon semmit. Az, hogy Miles most egy fiatalabb, még diák Peterrel fut össze, semmin sem változtat, és mivel még csak nem is Pókemberként látjuk őket, akcióra és pörgésre se számítsatok, csakis tömény, csöpögős melodrámára. Ha tehát az volt a cél, hogy valamiféle plusz mélységet csempésszenek Pókjaink egymáshoz fűződő viszonyába, akkor szerintem a Generációk óriási melléfogás.

Kezdjük ott, hogy eleve nehéz két karakter szuperhősi kötelékét szorosabbra fűzni úgy, ha alig-alig van közöttük bármiféle interakció a fejezet során. Peter ugye itt még azt sem tudja, ki az a Miles, és amúgy is végig totál szét van esve érzelmileg, hiszen May nénikéje éppen kórházban küzd az életéért. Ilyen lelki állapotban képtelen feldolgozni egy másik, jövőből jött Pókember jelenlétét, és igazából nem is gondolja őt többnek, mint a képzelete szüleményének. Amikor eljutunk az egyébként borzalmasan giccses és erőltetett lezáráshoz, és Peter mindössze álomként (vagy talán még annyiként sem) emlékszik Milesra, mi, az olvasók talán még értetlenebbül vakarjuk a fejünket, mint Peter, és hiába próbáljuk megfejteni, mire is volt jó ez a 28 oldalnyi kitérő a múltban.

Talán az lehetett Bendis elképzelése, hogy Milesnak megmutassa, milyen volt Peter még sérülékenyen, bizonytalanul, a lehető legsebezhetőbb állapotában – ezzel pedig a fiatal Pókember megérthette, hogy a nagy elődje is végső soron ugyanolyan ember, mint ő, félelmekkel, olykor önbizalomhiánnyal és a lelkét mardosó kérdésekkel. Csakhogy ezt már eddig is tudta, legalábbis korábban semmi nem utalt arra, hogy Miles ne tudna azonosulni Peterrel akár szuperhősként, akár átlagemberként. Mindketten tisztában vannak a másik titkaival, gondolataival, problémáival, sőt ami azt illeti, kevés olyan páros van a Marvel-univerzumban, akik annyira egy hullámhosszon lennének, mint ők. Ez így volt eddig is, valószínűleg így lesz ezután is, szóval, mint írtam fentebb is, semmi, de semmi újat nem kapunk ezzel a sztorival.

Ha mindez nem lenne elég, sajnos ezekhez a problémákhoz még súlyos logikai és kronológiai bakik is társulnak. Például rejtély, hogy pontosan mikor és hol játszódik a sztori: Peter ugye még diák, méghozzá egy eredetileg 1966-ban megjelent Lee–Ditko történet idején, ám már Miles is jelen van kisgyerekként. Várjunk csak… Hiszen azt már többször letisztáztuk, hogy mindenki emlékszik az Újvilágra, ahonnan Miles és családja, barátai érkeztek, igaz? Akkor a gyerekkorának nem abban a realitásban kellett volna zajlania? Hogy került a Morales család a klasszikus Marvel-univerzum múltjába? Ráadásul annyira a múltba, amikor még mobiltelefonok sem voltak (Miles meg is lepődik a vezetékes telefonon)? Összegezve: egy olyan múltban járunk, ahol még nincsenek mobilok, de Miles már gyerek, és itt a teljes Morales család is, tehát ez egyszerre a régi Újvilág és a klasszikus Marvel-univerzum is… Oké, ennek semmi értelme, akárhogy szépítjük is.

Ha már Bendis nem hozza a tőle elvárt színvonalat, akkor általában legalább a rajzolóra számíthatunk, hogy menti a menthetőt. Ezúttal azonban Pérez stílusa nekem még inkább rontott az összképen: értem én, hogy a régi idők Pókember-képregényeinek hangulatát próbálta felidézni, de már mégiscsak 2021-et írunk (illetve 2017-et az amerikai megjelenés idején), és nem várhatják el, hogy ne mai szemmel értékeljem, amit látok. Elismerem, hogy a hátterek és helyszínek többsége jól sikerült, mind kellőképp részletes és korhű, ám a szereplők… A fiatal tanulók egy-egy képen ráncos öregemberek benyomását keltik, míg Miles édesanyja pedig simán elmenne diáknak.

Az viszont tény, hogy az érzelmek ábrázolása, a mimika és a gesztusok kifejezőek, ám képtelen lennék ennél több pozitívumot kisajtolni a látványvilágból – már ami az én személyes ízlésemet illeti, természetesen.

Értékeljünk! Adva van egy felesleges történet, amely semmilyen módon nem építi tovább a két főhős viszonyát, érthetetlen logikátlanságok, elcsépelt drámai húzások túlcsorduló érzelmekkel, finoman szólva is nehezen emészthető rajzstílus, valamint mindkét Pókember teljes hiánya (mármint jelmezben, szuperhősként). Úgy vélem, a Generációk ezen fejezete minden szempontból megbukott, és nem tudnám ajánlani senkinek, még a legelvakultabb rajongók számára is nyugodtan kihagyható.

Szerencsére a magyar kiadás a Kingpintől megszokott minőségi munka, mind a fordítást, mind az album egészét tekintve – és persze ne feledjük, hogy a kötet tartalmaz még két Generációk-történetet, melyek véleményem szerint minden tekintetben jobban sikerültek (nekem különösképp a két Amerika Kapitány kalandja tetszett). Eredetileg csupán egyet adtam, de ezen okok miatt most megítélek másfél Peter-Milest az ötből, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy az értékelésem kizárólag a Pókemberek sztorijára vonatkozik!