KRITIKA Az elmúlt években irdatlanul beindult a hazai képregényipar, sorra jönnek ki a jobbnál jobb, igényesebbnél igényesebb kiadványok. Nem kell már beérnünk külföldi olvasmányokkal, a magyar nyelvű választékban is mindenki megtalálhatja a maga ízlésvilágának legmegfelelőbb sorozatot vagy kötetet – kivéve talán a magamfajta elkötelezett újvilági rajongókat. Igazi ünnepnap számomra, amikor elvétve megjelenik valami újvilági olvasnivaló, mint például most.

De vajon miért kellett ennyit várnunk a The Ultimates második felének magyar változatára? Az első öt szám már 2008-ban kijött, majd tavaly ugyanezek újra a hatodikkal kiegészülve, és, bármily hihetetlen, tizenegy év elteltével végre itt a sztori befejezése. Ennyire nem látott volna benne fantáziát egyetlen kiadónk sem? Annak ellenére, hogy a nagy sikerű Bosszúállók is oly sokat merített belőle? Akárhogy is, az átok immár megtört, így prezentálhatom ezt az évekkel ezelőtt esedékes kritikát.

Tény és való, hogy az Újvilág fénykora az első korszaka volt, annak is a kezdete, és azon belül is elsősorban az Ultimate Spider-Man és a The Ultimates. Ha mást nem is, legalább ezt a két sorozatot bátran merném ajánlani bármikor bárkinek. Az előbbi már jó ideje elérhető magyar nyelven is A Csodálatos Pókember számaiban, és most végre A Különítmény is teljessé vált kis hazánkban az eddig hiányzó hét fejezet megjelenésével.

A Honvédelem a Több mint ember egyenes folytatása, a kettő együtt fedi le a The Ultimates tizenhárom felvonását, amelyek tekinthetők egy nagy, kerek egésznek is. Van eleje, közepe és vége, nem szükséges hozzá semmilyen előismeret, és tökéletesen érthető lehet régi és új olvasóknak egyaránt. Ámbár a Különítmény kalandjai ezzel nem értek véget, hiszen ezt a kötetet követte annak idején a The Ultimates 2, majd a The Ultimates 3, és így tovább, mindez nem változtat azon, hogy ez az első szakasz mindettől függetlenül, a maga külön világában is működik egy elkezdett és lezárt történettel. Épp ez volt az Újvilág lényege és bája akkoriban: kevés sorozat, és azok is csupán néha-néha, érintőlegesen kapcsolódtak egymáshoz, tehát önmagukban is megállták a helyüket. Sajnos az alkotók erről feledkeztek meg a későbbiekben, és igencsak elszaladt velük a ló a számtalan eseménnyel és közös, összefüggő sztorival… 

Mivel Millar minden fejezetben erősen „filmes” módon írt és gondolkodott, akár azt is képzelhetjük, hogy egy moziba ültünk be, csak éppen a megtekintett alkotás hosszúságára való tekintettel egy rövid, laza egyéves szünetet iktattak be a két kötet közé. De ezt a „filmet” még ezzel együtt is kár lenne kihagyni! A Több mint ember kritikájában is említettem már, miként emelték át a Bosszú Angyalait modern, XXI. századi környezetbe, létrehozva így a Különítményt, egy a kormány által fenntartott katonai osztagot, akiknek mindennapi életébe, szuperhősi feladataikon túl, igen komolyan beépült a politika és média is. Nincs ez másképp ezúttal sem: az idegen invázió mellett továbbra is kiemelt jelentőséggel bírnak hőseink számára az olyan fogalmak, mint a fókuszcsoportokkal vizsgált közvélemény vagy a költségvetés kérdése – persze közben marad idő arra is, hogy Amerika Kapitány laposra verje a saját feleségét bántalmazó Hank Pymet.

Most, hogy a felvezetésen és a csapat megalakulásán túl vagyunk, a pár új karakter (a Fekete Özvegy, Sólyomszem, Higanyszál és a Skarlát Boszorkány) bemutatását követően bele is csapunk a lecsóba, úgyhogy nem kell különösebben sokat várni a Különítmény első igazán komoly ellenségei, az alakváltó Chitaurik felbukkanásáig. Vezetőjük, Kleiser egyébként kiköpött mása Robert Carlyle-nak, ami nem is meglepő a Samuel L. Jacksonról mintázott Fury után. Hiába, Millar ebben az ő képzeletbeli mozifilmjében nyilván a földijének is szeretett volna szerepet osztani… 

Elkezdődik tehát a gigászi küzdelem a megszálló földönkívüliekkel, amelynek végén (bizonyára nem árulok el túl nagy titkot) a Különítmény győzelmet arat, nem kis részben a fegyverként bevetett Hulknak köszönhetően. Ismerős, igaz? Pedig ez tényleg nem a Bosszúállók forgatókönyve, bár tagadhatatlan a hasonlatosság. Na jó, azért akad meglehetősen sok különbség is, leginkább a karakterekben: ezekben a hősökben még nyomokban sem lelhetjük fel azt a humort és könnyedséget, mely tulajdonságokat a mozivásznon látott verzióikból bizony gyakran nem spórolták ki. Részemről ezzel semmi probléma sincs, sőt, ehhez a sztorihoz és hangulathoz inkább illik egy vértől és sártól mocskos Amerika Kapitány, aki a megadás gondolatára a kötet talán leghíresebb (vagy leghírhedtebb?) mondatát üvölti ellensége arcába: „Mit gondolsz, ez a betű a homlokomon Franciaországot jelenti?”

De kiemelhetném továbbá az Ultimate X-Men számaiból átvándorolt Higanyszálat és Skarlát Boszorkányt, akik beteges, vérfertőző kapcsolatban élnek, a változatlanul brutális és kanos Hulkot, vagy a családon belüli erőszak borzalmait szemléltető Pym házaspárt. Nem éppen gyermekbarát jellemvonások és témák ezek, szóval amennyiben Millar valóban egész estés filmnek szánta történetét, úgy tutira megkapná a 18-as, de minimum a 16-os karikát. A mai, a Disney által uralt Marvelnél számomra elképzelhetetlen lenne, hogy a The Ultimates ebben a formájában zöld utat kapjon, ezért is vagyok hálás, amiért akkor adták ki, amikor. Igaz, hogy így egykori fénye mára kissé megkopott, ugyanakkor én még mindig aktuálisnak éreztem több ponton is – és nem utolsó sorban bitang jól szórakoztam rajta! 

Hitch már-már a fotórealizmus határait súroló rajzai engem még ma is lenyűgöznek, épp ugyanúgy, mint mikor először láttam őket. Egyszerűen elképesztő, milyen profizmussal és részletgazdagsággal álmodta papírra a kegyetlen csatajeleneteket, a drámai párbeszédeket, vagy az impozáns nagy- és óriástotálokat. A többször szóba hozott filmszerűség igazán ezzel a látványvilággal teljesedik ki, létrehozva egy valódi „szélesvásznú képregényt”.

Ami a színezést és kihúzást illeti, csodás a fények és árnyak játéka, az éjszakai és nappali, esős és napos jelenetek más-más színvilága, a robbanások és villámlások vakító villanásai… Talán apróságoknak tűnnek, de rengeteget hozzáadnak Hitch már eleve fantasztikus munkájához.

Ahogy a Több mint ember esetében, még mindig egy minden képkockájában, minden karakterében, minden rezdülésében élő, lélegző és folyamatosan mozgásban lévő univerzum tárul elénk, amely a legelső oldaltól kezdve beszippant, és az utolsóig nem is ereszt.  

Hősök, akik legalább annyira küzdenek saját komplexusaikkal és erkölcsi dilemmáikkal, mint az alakváltó ellenségeikkel, és inkább tekinthetők antihősöknek, sőt bizonyos esetekben gonosztevőknek. Párbeszédek, amelyek helyenként kicsit túlmentek, és (főként mai szemmel) korántsem menőnek, hanem nevetségesnek hatnak. Jelenetek és témák, melyek még egy-egy felnőtt olvasónál is kicsaphatják a biztosítékot, 16 éven aluliaknak pedig semmiképp sem ajánlhatók.

Igen, ezek a negatívumok mind jogosan említhetők A Különítmény kapcsán, én is tisztában vagyok velük. Viszont engedjétek meg nekem, hogy előtörjön belőlem 15-16 évvel ezelőtti énem, aki még épp csak ismerkedett az Újvilággal, sőt a szuperhősös műfajjal, és életében először olvasott ilyen jellegű képregényt. A nosztalgia azonnal magával ragadt, amikor a kezembe került a Honvédelem, amelyet ennyi év után immár magyarul is olvashattam igényes, kemény borítós, gyűjteményes formátumban. Szívesen kiemelném a fordítót (vagy fordítókat) is, aki szerintem nagyszerű munkát végzett, ám sajnos a Nagy Marvel-képregénygyűjtemény kiadója továbbra sem tartja lényegesnek feltüntetni a magyar változat munkatársainak neveit, szóval… akárki vagy, kedves Anonim Fordító, emelem kalapom előtted! Tapasztalatból tudom, hogy nem volt könnyű dolgod. Ha egyszer, valaha valakik úgy döntenek, kiadásra kerülhet náluk a The Ultimates 2, akkor akár jómagam is ezer örömmel felajánlanám a szolgálataimat fordítással, dokumentációval, bármivel – amennyiben mindenkit, akit kell, nevesítenek a kiadványban. Tán régimódi vagyok, ám úgy vélem, ez lenne a minimum.

Már tavaly, a Több mint ember kritikájának végén leírtam, hogy ha megjelenik a folytatás, az tutira megkapja tőlem a maximális pontszámot, és tartom is magam az ígéretemhez: jár az öt S.H.I.E.L.D.-logó, simán. Hogy mi minősül tökéletes alkotásnak, természetesen relatív, ez a világ legszubjektívebb dolga – nekem a The Ultimates az, még ha tudatában is vagyok az ellenzőinek véleményeivel, és meg is értem őket. Millar és Hitch kockáztattak, átformálták a Bosszú Angyalait egy új évszázad igényei szerint, azóta sem látott magaslatba emelték az Újvilág népszerűségét, és, amiről akkor valószínűleg még csak álmodni sem mertek, nem mellesleg megágyaztak a Marvel-moziverzumnak is. Részemről ez a teljesítmény minden elismerést megérdemel.