Új megjelenés! Szerintetek melyik a jobb: sűrűbb, havonta akár két megjelenés is, viszont cserébe ingadozóbb minőség, mint az All-New All-Different Avengers esetében, vagy ritkább, havonta legfeljebb egy megjelenés, ám ugyanakkor minden téren kiemelkedőbb színvonal? Én a magam részéről az utóbbira tenném le a voksomat, még ha olykor türelmetlennek is tűnök, mert a várakozás így legalább mindig meghozza a gyümölcsét – ahogy ez történt korábban Miles előző sorozata, a Miles Morales: The Ultimate Spider-Man rövidke pályafutása során is, és most (legalábbis eddig) a Spider-Man számaival szintén. Sőt, úgy vettem észre, az író, Bendis ugyancsak klasszisokkal élvezhetőbb sztorikat alkot, ha több ideje van rájuk, a rajzokat illetően pedig nyilván nem kell magyaráznom, miért hozhat jóval szebb eredményt, amennyiben nem sürget annyira a határidő.

Míg tehát a legtöbb sorozat hozzá képest száguld (meg hát ezek nagy része amúgy is már korábban elkezdődött), addig a Spider-Man lassan, komótosan lépdel előre – és jelen pillanatban ez engem a legkevésbé sem zavar. Más kérdés, hogy mi lesz akkor, ha bevonják szegény Milest valami nagyobb eseménybe, ahol nyilván kötöttebb a megjelenési időrend minden mellékszálnál, de egyelőre ebbe inkább ne is gondoljunk bele. Most még nincs más, csak Pókember és az ő zavaros kis élete teli gonosztevőkkel, némi tinidrámával, családi gondokkal, valamint persze olykor-olykor néhány vendégszereplő hőssel, mint például a frissen megjelent 2. számban a másik Pókemberrel, Peter Parkerrel. Katt tovább a rövid bemutatóért!

SPIDER-MAN #2

Univerzum: Új Marvel-univerzum
Írta: Brian Michael Bendis
Ceruzarajz és borító: Sara Pichelli
Alternatív borítók: Khary Randolph és J. Scott Campbell

• A Bosszú Angyalai elbuktak, így Miles Morales most egyedül néz szembe egy olyan ellenséggel, aki egymaga elpusztíthatná a teljes univerzumot.
• De ami még ennél is fontosabb: a jegyei nem festenek túl fényesen.

Miles legutóbb leverte Feketeszívet, ám sejtettük, hogy a démon visszatér, és így is lett: már most újra felbukkan, hogy bosszút álljon Pókemberen, szóval a csata folytatódik. Ha meg mindez nem lenne elég, színre lép közben a másik Pókember, Peter Parker is, a nagyvilág pedig megtudja, hogy az új Pókemberük színes bőrű. Zajlik az élet!

Emlékezhettek, hogy már a sorozat nyitányával sem volt sok bajom, ám ezúttal a folytatás nálam sikeresen felülmúlta még azt is, méghozzá minden téren. Jóval több zajlik itt, mint egy újabb összecsapás Feketeszívvel: az új olvasók (és persze a régiek is) egyre jobban megismerhetik Milest a „nem a fekete Pókember szeretnék lenni, hanem csak Pókember”-témán keresztül. Igazi hős szeretne lenni, akit a bőrszínétől függetlenül teljes mértékeben elfogad mindenki, ám ez persze nem megy olyan könnyen. Valami hasonló, komolyabb társadalmi témát pedzegetett már az All-New All-Different Avengers is több alkalommal, de szerintem a Spider-Man már most ügyesebben és érdekesebben kezeli ezt az amúgy rengeteg lehetőséget rejtő kérdéskört.

A fejezet csúcspontja mégsem ez, hanem Miles és Peter kapcsolatának bemutatása. Ők ketten nekem anno a Spider-Men számaiban is tökéletesen működtek együtt, majd a párosuk dinamikája nem okozott csalódást a Secret Wars során sem. Ezúttal a sztori szerint Peter eredetileg áldását adta Milesnak arra, hogy ő is Pókember legyen, ám azért még vannak kétségei azt illetően, hogy ez valóban jó ötlet volt-e. Miles egyelőre persze állja a sarat, nem is akárhogy, de később ebből még probléma is lehet, ami újabb remek történeteket szülhet.

Nagyon tetszett még a közösségi média bevonása is a cselekménybe, hiszen ez manapság elkerülhetetlen velejárója a mindennapjainknak, Miles életét viszont most igencsak megnehezíti. Harc közben elszakad a pókszerkója, kivillan a bőrszíne, azt felveszi egy videoblogger, és kész is a baj. Elvileg (egyelőre) senkinek nincs ellenvetése az új Pókember színes bőrű mivoltával kapcsolatban, sőt, ám Milesnak mégsem tetszik, hogy ez egyáltalán téma lehet még 2016-ban. Pedig az, sajnos nagyon is, és amíg ez így van, Miles nem lehet más, csak a „fekete Pókember”, és nem simán Pókember, jelző nélkül (mint a sorozat címében). Ötletes, hogy egy, a való élettel ennyire összhangban álló mellékszál kapcsolódott a cselekményhez, hiszen legyünk őszinték, mi is biztosan utaltunk már Milesra fekete Pókemberként, legalább egyszer. Persze az is igaz, hogy ez Amerikában jóval negatívabb hangvételű szó lehet, mint nálunk, meg aztán amíg két Pókember van, valahogy tényleg muszáj megkülönböztetni őket, még ha nem is ez a leghelyesebb módja.

A sztoriról ennyit, térjünk is rá most a rajzokra, amelyek ezúttal is fantasztikusak. Ha Bendis Miles „apja”, akkor Pichelli az „anyja”, tudniillik legalább akkora szerepe van ennek a karakternek a sikerében, mint az írónak. Játszi könnyedséggel ábrázolja Milest maszkban vagy anélkül, a többi szereplő szintén azonnal felismerhető és tökéletesen eltalált, a két Pókember különbségei egyértelműen ki vannak emelve, és igen, még az a rövid visszaemlékezés is tetszett, amely során Pichelli afféle vicces, rajzfilmszerű stílusra váltott. Nem is tudok mást írni, mint hogy remélem, jóóóóó sokáig megmarad a sorozat rajzolójának.

Ha a Spider-Man 1. száma jó volt, akkor a 2. kiváló. Egyre inkább elmélyedhetünk Miles karakterében, ahogy reagál a körülötte zajló eseményekre, és mindehhez lenyűgöző látványvilág is társul. Nem hittem volna, de lassacskán tényleg sikerül az egykori Újvilág Pókemberét az új Marvel-univerzum teljes jogú tagjává, mi több, központi figurájává előléptetni. Négy és fél Pókfej az ötből, semmi kétség.