KRITIKA Íme egy feladvány kezdő marketingeseknek: hogyan sajtoljunk ki a képregényolvasó rajongókból minél több pénzt Miles Morales közelgő animációs mozifilmje és a nemrég megjelent videojáték, a Spider-Man kapcsán? Az előbbi a 2014-es Pókember-esemény, a Spider-Verse eseményeit lazán követve egy rakás Pókemberrel és Póknővel ismerteti majd meg a nézőket Miles főszereplésével, míg az utóbbiban egy alternatív Peter Parkert irányíthatunk – és Miles itt is feltűnik.

A válasz: vegyítsünk mindent és mindenkit egyetlen gigantikus eseménybe! Rakjuk bele a videojáték Pókemberét, mindenkit a Spider-Verse fejezeteiből, valamint tegyük meg Milest főszereplőnek, hogy még ebben is a decemberben bemutatásra kerülő mozifilmhez hasonlítson a történet. És kész is: így egyesül a mozi, a játék és a képregény a héten elstartolt (nem számítva a prológusokat) Spider-Geddon oldalain! Az ötlet nem rossz, elismerem, de vajon milyen lett a kivitelezés…?

Legyen szó akár a Pókember-kiadványok rendszeres olvasóiról, akik mostanra már bizonyára átrágták magukat a tucatnyi előzményen / prológuson, vagy akár azokról, akik csupán a nagyobb eseményekre váltanak jegyet, feltehetően már mind türelmetlenül várták, hogy újra együtt lássák a megannyi univerzum Pókemberét és Póknőjét – a kérdés már csak az, vajon megérte-e ez a nagy felhajtás, és méltó folytatást kapott-e a Spider-Verse.

Egyetlen fejezet alapján ezt megválaszolni még nem tudom, mindenesetre a nyitány szerintem… elmegy. Nem is túl jó, nem is igazán rossz, szóval egy erős közepes. Christos Gage korrekt munkát végzett a forgatókönyvvel (bár nem világos, ebből pontosan mennyi Dan Slott ötlete, és mennyi az övé), és kaptunk tőle egy szórakoztató, pörgős, ugyanakkor meglehetősen kiszámítható és rövidnek tűnő bevezetést. Az egyetlen, ami igazán meglepő lehet, az a két gyorsan elhulló Pók személye, minden mást már sejteni lehetett előre, így tehát arra semmiképp se számítsatok, hogy hanyatt estek a váratlan fordulatoktól. Akcióban viszont nincs hiány, ez tény – rég olvastam ennyire lendületes, mozgalmas Pók-sztorit (igaz, jó ideje nem olvastam semmilyen Pók-sztorit…).

Amit talán a leginkább kiemelnék, azok a párbeszédek és a jellemábrázolások. Gage ügyesen zsonglőrködik szereplőivel, egy pillanatig sem éreztem, hogy bárki is karakteridegenül viselkedne. Mindenkinek megvan a saját stílusa, és – ahogy az egy Pókember-képregényben elvárható – még a legsötétebb pillanatokban is el-elsütnek egy-egy poént, épp megfelelő egyensúlyba hozva a feszültséget és a humort. Az ugyan nekem nem jött le egyértelműen, hogy Miles lenne a főszereplő, ahogy azt ígérték, sőt ha valaki, akkor inkább Octopus volt a középpontban, de ettől függetlenül szerencsére senki nem szorult háttérbe, mindenki fontos szerepet kapott, még ha ez a szerep mindössze a hősies önfeláldozás is volt.

Hogy aztán Gage fenn tudja-e tartani ezt a színvonalat akkor is, amikor majd még több Pók-hős csatlakozik a cselekményhez, és marad-e majd idő mindenkire, azt még nem tudhatjuk, de inkább ne is szaladjunk ennyire előre. Pillanatnyilag az ifjabb hősök tényleg fiatalokként viselkednek, ahogy kell, Octopus arrogáns és gyakran átlépi a hősök-gonosztevők közti határvonalat, ahogy kell, a felnőtt Pókemberek komolyabbak és szigorúbbak, ahogy kell… ám a Marvel-univerzum legfőbb Pókemberére, Peter Parkerre senki ne számítson, tudniillik egyáltalán nem szerepel ebben a fejezetben. Személy szerint ez engem nem zavart, azonban feltételezem, vannak páran, akik jogosan várják el egy ekkora Pók-eseménytől, hogy benne legyen Peter is.

Persze még ha ez lenne az egyetlen érthetetlen döntés a sztoriban, nem is lenne nagy baj, csakhogy van még itt logikátlanság bőven. Miért kellett annyi időt fecsérelni a rengeteg alternatív Pókember és Póknő összegyűjtésére, ha elég lett volna egy, talán kettő, akik pár jól elhelyezett robbanószerrel megsemmisítik az Örökösök tartályait? Miért nem akkor kerítettek sort az akcióra, amikor Octopus épp nem volt a tartályok közelében? Hogy lehet, hogy a nyolc hős közül egy sem tud időben a tartályokhoz jutni, és Octopus egymagában feltartóztatja mindnyájukat, köztük a bivalyerős brit Pókembert is? Elismerem, egyik sem olyan hatalmas probléma, hogy ne lendülhessünk át rajtuk olvasás közben… de mégis, azért zavaróak, legalábbis nekem azok. Talán majd a folytatás kiköszörüli a csorbát.

Térjünk most rá a (szerintem) kiadvány erősebb oldalára, a rajzokra. Jorge Molina nevével nem először találkozhatunk újvilági vonatkozású képregényben (mostanság például az X-Men Blue rajzolói székében fordult meg gyakran), és ahogy eddig, én most sem csalódtam benne. Bravúros profizmussal ábrázolja a különféle Pókembereket és Póknőket, mindegyiket egyedi megjelenéssel, testfelépítéssel és gesztusokkal. Első pillantásra látni, melyikük fiatalabb, melyikük felnőtt, melyikük izmosabb és melyikük inkább kisebb, de mozgékonyabb. 

A Pók-hősök különféle ábrázolási módjának köszönhetően még a legzsúfoltabb oldalakon is jól elkülöníthetők a szereplők, úgy tippelem, még fekete-fehérben is elsőre látni lehetne, ki hol van és mit csinál épp. Az Örökösök szintén remekül sikerültek, már a megjelenésük is fenyegető és erőteljes – ha valaki itt látja őket először, annak is egyértelmű lehet, hogy velük bizony nem érdemes ujjat húzni.

Tetszettek a színek is, a képkockák elrendezése, a hátterek, szóval gyakorlatilag minden. Ha Molina képes tartani ezt a szintet, akkor úgy vélem, nem lehet kérdés, hogy akármilyen is lesz a sztori, az biztos, hogy a Spider-Geddon látványvilága végig lenyűgöző lesz.

Jól tudom, hogy egy efféle, milliónyi címen átívelő gigaesemény legelső fejezetétől nem várhatjuk el, hogy azonnal belecsapjon a lecsóba, kell egy kis felvezetés – csak épp volt már egy rakás felvezetés, mint az Edge of Spider-Geddon, a Spider-Geddon 0. száma, vagy a The Superior Octopus. Ennyi előzmény után én többet vártam a tényleges nyitánytól, ha mást nem, legalább pár olyan fordulatot, amelyeket nem láthattunk előre.

Végül is mindenből volt egy kicsi, csak nem elég: egy kevés interakció a Pókok között, de többnyire Octopus volt a középpontban, egy kevés harc az Örökösökkel, de épp csak egy kis ízelítő, egy kis Póksereg, de nem túl sok taggal… Milest pedig még messze nem nevezném az esemény főszereplőjének, ami nyilván nekem újabb csalódás. Legyen ez így most három Póksereg az ötből, azzal a reménnyel, hogy ennél már csakis jobb lehet a folytatás!