KRITIKA Nem kellett sokat várni, máris itt az év legnagyobb Pók-eseménye, a Spider-Geddon második fejezete, benne olyan népszerű karakterekkel, mint Miles, Pók-Gwen és Octopus – viszont Peter továbbra sem teszi tiszteletét, szóval aki miatta maradna, annak már most csalódást kell okoznom. A többi Pók-hős azonban nagy erőkkel jelen van, még ha az Örökösök már meg is kezdték az elfogyasztásukat. Szerencsére még így is vannak elegen, hogy kitartsanak a történet végéig.

Amikor kezdetét vette a sztori, átkozottul bíztam benne, hogy az első komoly esemény, amelynek Miles a főszereplője, minden szempontból sikeres lesz, ám a nyitányban kissé csalódnom kellett. Egyrészt egyelőre semmiképp sem nevezném Milest a főszereplőnek, másrészt a cselekmény is hagyott némi kívánnivalót maga után… De sebaj, egy gyengébb bevezetés még nem feltétlenül jelenti, hogy ne kaphassunk egy baromi erős folytatást. Lássuk, így történt-e! 

Nem is tudom, talán velem van a baj, de én bizony még így, két fejezet után sem érzem azt, hogy igazán elindult volna a történet, ami elég sajnálatos, hiszen ezt követően mindössze három felvonás érkezik még. Erősen kétlem, hogy ennyi elég lenne valami színvonalasat összehozni… De haladjunk sorban, lássuk, miért is nem beszélhetünk ezúttal sem igazán sztoriról.

Először is, a cselekmény olyan egyszerű, mint egy raklap. Jönnek az Örökösök, nem sikerül legyőzni őket, kell egy sereg, induljunk hát Pókokat gyűjteni. Ennyi. Ráadásul még ezt a kevéske történetet is, amit kapunk, sikerült tönkretenni a rengeteg utalással és előrevetítéssel, amelyek a Spider-Geddon előzményeire és mellékszálaira vonatkoznak. Máris kifejtem, mire gondolok: az egy dolog, hogy az olvasók alig-alig fognak érteni bármit is, ha nincsenek tisztában a Spider-Verse eseményeivel, de a fejezet során utalnak még a The Superior Octopus és az Edge of Spider-Geddon elnevezésű előzményekre, a The Clone Conspiracy című Pók-eseményre, sőt még a Spider-Geddon 0. számára is, amelyhez egyébként erősen ajánlott a PS4-re megjelent videojáték, a Spider-Man ismerete, plusz már átvezetnek minket a mellékszálakat bemutató Peter Parker: The Spectacular Spider-Man, a Spider-Girls, a Spider-Gwen: Ghost-Spider és a Spider-Force számaiba… JÉZUSOM! Egy eseménynél nyilván megszokott dolog a tengernyi kapcsolódó kiadvány, de ez már több mint nevetséges. Komolyan elvárják, hogy ilyen mélyen beleássuk magunkat mindebbe, csak hogy értsük, mi történik? Egy rakás képregény, plusz még egy videojáték is? Na ne… Ez messze nem olvasóbarát hozzáállás, szóval kizárólag a legprofibb Pók-rajongóknak tudom ajánlani a kiadványt.

Aki túl tudja tenni magát az oldalakon folyton-folyvást felbukkanó, más sorozat vagy minisorozat felé irányító szerkesztői megjegyzéseken, az cserébe legalább most is megkapja a jól megírt hősöket, akiknek a remekül eltalált jellemét már legutóbb is dicsértem. Továbbra is Octopust tudnám a leginkább kiemelni, egyértelműen ő áll a sztori középpontjában, nem pedig Miles, ahogy azt korábban ígérték. Ez számomra sajnálatos, aki viszont kedveli az antihős Otto egyedi stílusát, az ezúttal is lubickolhat a „Superior” Pókember képsoraiban. Gwen ugyancsak kapott egy látványos és izgalmas jelenetet, amely már egyben újrainduló, önálló sorozatának is az előzménye, és utána, fontossági sorrendben ez alkalommal csupán harmadikként említhetem Milest. Tetszett, ahogy határozottan fellép Octopus ellen, egyre inkább kezébe véve a csapat egyik felének irányítását, valamint a reakciója Gwen áldozata után, arra utalva, hogy talán lehet még valami a két fiatal között…

Sajnos az Örökösök már korántsem olyan élvezetesek, mint a Pók-hősök. Az állandó, hosszas monologizálásaik, amelyeket olykor csak saját maguknak mondanak el, inkább teszik őket röhejessé, mintsem félelmetessé. Kár, pedig alapvetően érdekes gonosztevőknek tartottam őket a Spider-Verse alatt, ám most, amikor egy pár másodperces, önmegsemmisítés előtti visszaszámlálás során nemcsak sikeresen leklónozzák testvéreiket, de még valamilyen csoda folytán arra is van idejük, hogy átöltözzenek (mert nehogy már ne legyenek divatosak, miközben Pókokra vadásznak), nos… Ezt én már egyszerűen képtelen vagyok komolyan venni.

Ennyit tudtam most összegereblyézni nektek „sztori” címszó alatt – nem sok, tudom, és ez a kevés is felejthető. Azért fáj ez különösen, mert amúgy lett volna itt alapanyag bőven: Gwen önfeláldozása, az Otto és Miles közötti ellentét fokozódása, az Örökösök visszatérése, és így tovább. Ha Gage ezekre fókuszált volna az előzmények és mellékszálak reklámozása helyett, akár még valami igazán izgalmas és drámai is kikerekedhetett volna a 2. számból. Ehelyett azonban kapkodhatjuk a fejünket a megannyi utalás közepette, megpróbálva értelmezni, hogy éppen melyik másik kiadvány kapcsolódik az adott jelenethez, és végső soron rá kell jönnünk, hogy az eddigi két felvonás még mindig nem volt több egy egyszerű prológusnál az igazi történet előtt. Sőt, ha úgy vesszük, mivel mindez tulajdonképpen az Edge of Spider-Geddon és a Spider-Geddon 0. száma előtt játszódik, amit ez idáig láttunk, csupán a prológusok prológusa volt… Ó, jaj.

Molina szerencsére menti a menthetőt, és a nyitányhoz hasonló kiemelkedő munkával kápráztatja a szemünket. Az Örökösök csakis neki köszönhetően nevezhetők még fenyegető jelenségnek, legyen szó az ördögi vigyorukról, vagy éppen arról, ahogy az életerőt szívják el valakiből. A Pókemberek és Póknők kinézete szintén teljesen rendben van, még mindig egyedi és jellegzetes mindegyikük, a férfiak és a nők, a felnőttek és a tinik egyaránt.

Sajnos az állandó utalgatások más címekre itt-ott rányomta a bélyegét a rajzokra is. Hiába szépek, olykor túlzsúfoltak a képkockák, amikor egy oldalon belül akár több mellékszálra vagy előzményre is kitérnek. Példának említhetném a videojáték Pókemberét, akit gyönyörűen alkotott meg Molina, de mielőtt bármi is történne vele, alatta máris ott a következő szereplő, Kaine, akivel új mellékvonal veszi kezdetét, úgy, hogy az előző oldalon még Peter és Miles harcát láthatjuk Morlunnal, plusz a Pókmalacot Peni Parkerrel egy másik univerzumban… Ez így bizony rettentő sűrű, de mindenképp hozzátenném, hogy ez nem Molina hibája, ő véleményem szerint még ebből az összecsapott forgatókönyvből is kihozta a maximumot.

Vérzik a szívem, amiért egy ilyen Miles-központú esemény, a nagy sikerű Spider-Verse folytatása ennyire kusza és ötlettelen prológusokkal nyitott. Igen, prológusokkal, mert, ahogy fentebb kifejtettem, az első két szám semmiképp sem tekinthető többnek az igazi történet előzményeinél, amelyek nem tesznek mást, mint átvezetnek minket a többi előzménybe, illetve pár egyéb mellékszálba – és ember legyen a talpán, aki mindegyiket követni bírja.

A látványvilág tetszetős, ezt elismerem, de egy ekkora marketinghadjárattal megtámogatott esemény, mint a Spider-Geddon, azért többet is felmutathatna, mint szép rajzokat. Sokkal többet. Gage egyértelműen túl nagy fába vágta a fejszéjét, és elveszett valahol a képregények, a videojáték és a hamarosan érkező animációs mozifilm kusza dzsungelében, megpróbálva mindhárom médiumot egyszerre népszerűsíteni és integrálni a sztorijába, létrehozva ezzel minden idők egyik legösszetettebb, legérthetetlenebb és legtöbb előismeretet igénylő történetét. Legyen ez most két és fél Póksereg az ötből, főként a rajzok miatt, és még így is nagylelkű voltam…