KRITIKA Felesleges is titkolózni, hiszen már az alcímben is leírtam, meg aztán úgysem bírnám ki, hogy ne kürtöljem világgá: az Újvilág visszatért! Igen, nem csalás, nem ámítás, a Spider-Men II fináléja elhozta azt, amelyre feltételezhetően minden hozzám hasonló újvilági rajongó várt már 2 éve, 7 hónapja és 21 napja, azaz az Újvilág megsemmisülése óta. Sokáig úgy tűnt, ez az univerzum sosem tér már vissza, és ki gondolta volna, hogy épp egy ilyen középszerű esemény lezárásában látjuk majd viszont…

Persze lehet most elmélkedni azon, hogy ez valóban ugyanaz az Újvilág-e, amely anno semmivé lett, vagy egy annak mintájára teremtett alternatív realitás, de ennyi erővel a Secret Wars eseményei után gyakorlatilag a Marvel-multiverzum minden egyes világára ráfoghatnánk, hogy nem az igazi, hanem egy afféle módosított másolat, amelyet a Richards család és a Molekulaember hoztak létre… szóval ebbe inkább ne menjünk bele. Ez az Újvilág, és kész, ennyi – de hogy kapcsolódnak mindehhez a Pókemberek?

Oké, nyugi… Megpróbálom most egy kicsit félretenni az Újvilág újjászületése okán érzett örömömet, és a teljes képregényt egészében, mint egy minisorozat lezárását értékelni, ahogy azt kell. Aki olvasta a korábbi értékelőimet, az tudhatja, hogy eddig nem igazán voltam elájulva a Spider-Men II cselekményétől, és így, a finálé után visszatekintve erre az öt fejezetre továbbra is azon a véleményen vagyok, hogy a folytatás nemhogy nem tudott felnőni az első Spider-Men színvonalához, még attól függetlenül, önálló eseményként felfogva sem világos, mi szükség volt öt számot és csaknem fél évet áldozni erre a történetre.

Először is: bár a cím alapján arra számíthattunk, a két Pókember lesznek majd a középpontban, valójában elsősorban minden a felnőtt Miles körül forgott, hogy aztán az egész arra fusson ki, ahogy ő átkerül az újjáalakult Újvilágba (én „Újvilág 2.0”-nak neveztem el). Másodsorban az ifjabb Miles vívódását láthattuk arról, ki is ő valójában, míg végül arra jutott, hogy nem feltétlenül kell neki Pókembernek lennie. Szegény Petert pedig gyakorlatilag mellékszereplővé fokozták le, így aki miatta kezdett bele a sztoriba, az bizony rendesen hoppon maradt.

Elmaradt az újdonság varázsa is, amit anno Peter és Miles első találkozásakor érezhettünk, hiszen az új Marvel-univerzumban immár bármikor összefuthatnak – így az utolsó oldalakig, az Újvilág 2.0 felfedéséig nem is értettem, minek kellett ezt a közös kalandjukat ennyire kiemelt módon, önálló minisorozatban elmesélni. Sőt, még most is vannak kétségeim: valóban érdemes volt ennyi oldalt és időt áldozni azért a néhány képkockáért, amelyeken megmutatták, hogy újvilági kedvenceink élnek és virulnak? Kétségtelenül szép és megható pillanat volt, különösen egy magamfajta rajongónak, ám az idáig vezető, egyébként rettenetesen elnyújtott utat is lehetett volna élvezetesebbre írni.

Tulajdonképpen mit kaptunk öt felvonás alatt (ha most nem számítjuk az Újvilág visszatérését)? Két tehetetlen, tucatnyi lépéssel a gonosztevők mögött kullogó főhőst, akik végül a két főkolompos közül egyet sem tudnak kézre keríteni, sőt több alkalommal csaknem otthagyják a fogukat az ellenük zajló összecsapásokban. Az idősebb Miles közvetlenül a távozása előtt például nemes egyszerűséggel vállon lövi fiatalabb alteregóját, akinek érthetetlen módon nem működik se a pókösztöne, se emberfeletti fürgesége, míg a Kiképző egyetlen jól irányzott balhoroggal kifekteti Petert, akinek szintén nem működik se a pókösztöne, se emberfeletti fürgesége. Majd felrobban az épület, amely a két világ közti átjárónak adott otthont, és Pókjaink ott maradnak a romokon azon tanakodva, hogy „hát ennyi, ezek bizony leléptek, na menjünk” (ja, és Miles vállsérülése eddigre varázslatos módon begyógyul)… Hogy mi? Ők lennének a nagy és rettenthetetlen Pókemberek? Ha egyáltalán nem csináltak volna semmit, akkor is ugyanígy ez lett volna a cselekmény végkimenetele, tőlük függetlenül.

Próbálkozott ugyan Bendis valami színt vinni legalább Peter és Miles kapcsolatába egy újabb mélynek és elgondolkodtatónak szánt párbeszéddel, de lássuk be, a végkifejlet szempontjából ennek már nem sok értelme volt – ráadásul semmi olyat nem mondanak egymásnak, ami nem hangzott már el kettejük között ebben a „Legyen-e Miles Pókember vagy sem?” témában. Fárasztó, unalmas, önismétlő… Peter már igazán eldönthetné, támogatja-e Milest a szuperhősködésben, vagy nem, Miles pedig nem csoda, hogy ráunt a dologra, és inkább már más utakon járna. Különös módon a két Miles két Barbarájával se kezdtek semmit, mármint gondolok itt arra, hogy ugyanaz a nevük és ugyanannak a személynek más-más verziója szeret beléjük (ami azért elég érdekes egybeesés) – bár ez talán nem is baj, hiszen egyikük személyisége sem volt annyira kidolgozva, hogy érdekeljen a sorsuk. Mindenesetre ez valahogy kihagyott ziccernek érződik.

Rendben, most, hogy kipanaszkodtam magam, azért el kell ismernem, hogy akadnak pozitívumok is a fináléban, főként annak fényében, hogy Bendis jövőre elhagyja a Marvelt, így ez volt az utolsó általa írt esemény itt. A tény, hogy ő teremtette az Újvilágot még 2000-ben, most pedig 17 évvel később, amikor már a legtöbben lemondtak róla, visszahozta nekünk, egy gyönyörűen megrajzolt kör bezárása a részéről. Egyértelmű, milyen közel állnak a szívéhez ez az univerzum és annak lakói, ennek most is tanúbizonyságát adta, és bár nem egyszer hajlamos volt túltolni kedvenceit az évek során, ez a fajta szeretet a karakterei iránt ilyen formában azért számomra most mégiscsak egy szimpatikus vonás. Amikor a Különítmény visszatér, a Póknő pedig jól láthatóan felénk, az olvasók felé mosolyog, mintha csak azt gondolná „Hiányoztunk?”… Nos, talán ez a pillanat volt számomra az érzelmi csúcspont, Bendis utolsó üzenete az újvilági rajongóknak. Igen, Jessica, de még mennyire hiányoztatok!

Hogy aztán kezdenek-e bármit is az újjászületett Újvilággal Bendis távozása után, az erősen kérdéses – az én szomorú tippem az, hogy nem, legalábbis egy jó ideig biztos nem. Ám ha így lesz, és mindez csakis arra volt jó, hogy még egyszer láthassuk kedvenceinket, illetve azt, hogy az újvilági Peter és Mary Jane végre megkapták a nekik kijáró happy endet, részemről még az is elfogadható.

Miles szempontjából is többnyire pozitívnak érzem a lezárást: immár valóban ő az egyetlen Miles Morales az új Marvel-univerzumban, és az utolsó oldal szépen előrevetíti a srác egy lehetséges jövőjét, valamint megmagyarázza a szuperhősi identitását kétségbevonó viselkedését a Spider-Man oldalain. Talán az lesz Bendis utolsó ajándéka Milesnak, hogy hősünk végre kiléphet Peter árnyékából, és Pókember helyett valaki mássá növi ki magát? Meglátjuk, mindenesetre ez egy izgalmas gondolat. Az idősebb Miles megkapta a maga boldog befejezését, a második esélyét, úgyhogy miért ne érdemelné meg ugyanezt a fiatalabb is?

Talán még egyetlen bekezdés az Újvilágba távozó, felnőtt Milesról (aki amúgy is inkább volt a Spider-Men II főszereplője, mint bármelyik Pókember): mindenképp értékelem az ötletet, hogy a sztori gonosztevője nem is volt igazán gonosz, hiszen egyedül a szeretett nő iránti vágy mozgatta a karaktert. Nem voltak benne világuralmi tervek, nem csapott össze a hősökkel, semmi ilyesmi. Egy szerethető gengszter, akire talán túl sok időt áldoztunk, viszont mégiscsak fontossá vált abból a szempontból, hogy ő fedezte fel elsőként az Újvilág 2.0 létezését. Így válhatott ez az eleinte érthetetlenül sok szerepet kapó antihős kulcsfigurává, akinek a szemein keresztül mi is rácsodálkozhattunk egy újjászületett univerzumra… Szép, nemde?

Sara Pichelli és Mark Bagley együtt, egy képregényben! Szükséges ezt tovább ragoznom?

Miles megalkotója és az első Spider-Men rajzolója, Pichelli, valamint az Újvilág teremtője (Bendis mellett persze), Bagley együtt hozták el nekünk az Újvilág újjászületését, és véleményem szerint ez csodálatos ötlet volt. Míg Pichelli a maga szokásos profizmusával zárta le Peter és Miles kalandját az új Marvel-univerzumban, addig Bagley az Újvilág 2.0-ban játszódó oldalakat alkotta meg, köztük a visszatérő újvilági Peterrel és a megújult Különítménnyel. Így a rajzstílusból is egyből leszűrhetjük, épp melyik realitásban járunk, továbbá még egyszer, feltehetőleg utoljára láthattunk egy Bagley által rajzolt újvilági Pókembert egy Bendis által írt történetben… Azt hiszem, ez feltette a koronát a Bendis–Bagley páros újvilági pályafutására.

Azt, hogy Pichelli fog-e még Bendisszel dolgozni a Spider-Man számaiban, nem tudom, de ha nem, úgy vélem, ez számára is méltó búcsú volt az írótól, akivel oly sokat dolgoztak közösen, legfőképp persze Miles címeiben. Ő rajzolta meg először ezt az új Pókembert, aki talán épp most döntötte el végleg, hogy nem lesz többé Pókember – a kezdet és a vég, mindkettő ugyanannak a rajzolónak a tolmácsolásában. Egy újabb kör zárul be, immár a sokadik egyetlen fejezeten belül.

Hűha, igencsak bő lére eresztettem… de ez talán most belefér, hiszen nem mindennap kapjuk vissza az eddig halottnak hitt Újvilágot, nem igaz? Bármennyire is meghatott kedvenceim viszontlátása, azért akadtak problémák bőven a Spider-Men II egészét tekintve, kezdve például azzal, hogy a cselekmény bőven elfért volna kettő, maximum három számban is. A Pókemberek, különösen Peter, inkább mellékszereplők voltak, ráadásul borzalmasan sokat bénáztak mindketten, olykor alig-alig haladt valamit előre a sztori, és persze megannyi kérdésre sem kaptunk választ, miközben temérdek lehetőség maradt kiaknázatlanul.

Ugyanakkor Bendis mégiscsak visszaadta nekünk az Újvilágot, méghozzá a lehető legérzelmesebb módon, egyfajta búcsúajándékként, mielőtt kilépne a Marvel ajtaján, lekapcsolva maga után a villanyt. A csodás Pichelli mellett a szintén csodás Bagley is beszállt a buliba, úgy megalkotva számunkra az Újvilág 2.0-t, ahogy csak ő tudja, egyből felismerhető módon, minden rajongó szívét megdobogtatva. Az Újvilág Atyjai még egyszer, utoljára együtt… Szóval hiába a számtalan hiba és logikai baki, ha erre nem adnék most legalább három és fél Peter-Miles fejet az ötből, akkor nem is nevezhetném magam újvilági rajongónak.

Üdv újra köztünk, Újvilág, remélem, látunk még!